SZEBENI ESZTER

SZELLEMVÁNDORLÁS

         Történt  a  minap, hogy  az  interneten  egy  tanulmány  kellős  közepén erre  a  kijelentésre  bukkanok:  A TEST  TÖMÉNY  SZELLEM. A  sor szövegkörnyezete  nyomban  elhomályosodik  elmémben. Érdekel,  mire  jutok  magam,   egyedül, ha  megpróbálkozom ennek  a súlyos  fogalmazásnak  a  felboncolásával. Merészség-e  másképp  értelmeznem,  amit  valaki  (D.BOHM) már  tudományos  felkészültséggel  kifejtett? Én  csupán  a  képzelet  szárnyán  indulnék  boldogságvadászatra,  profán  megközelítéssel, előre  is  elnézést  kérve  a  már  bevett  tudományos  és  vallási  tézisek   megalkotóitól. Nem  mérhetem  hozzájuk  képességemet.    Kezdem  hát  a  testtel,  ami  mindig  forgalomban  van.  Viviszekció ?   Testemtől  vagy  lelkemtől  jutok-e  boldogsághoz?  De  ha abban olyan  egység  van, hogy az szétválaszthatatlan ?  MENNYIRE  ,,tömény” !?  Orvos pszichológus  azt  mondja,  barátkozzunk  meg benső  szerveinkkel, legyünk  jóba  testrészeinkkel.  Fent- és  lent.  Túlvilággal nem  sokat  törődő,  praktikus  személyiségnek  vélem,  aki  betartja  és  ezzel a  módszerrel  éri  el  a  kellő  eredményt,  s  képes  fenntartani testi-lelki  egyensúlyát. Egészségcentrikus   terápia   lehet,   ami  tényleg  aranyat  ér.

Legyen  több  a  lelkiség?   Meditáló szerzetesi  közösségeket  látunk  Távolkeleten. Egykedvű az  arckifejezésük,,,.  Őket  nem  érinti  elhagyatottság,  vagy  magányérzet  a  kolostorukban. Ez felér a karbantartással…  Elfogadják és  megértik  egymást, értelmezik a  létben önmagukat  -  lásd  ,,önmegvalósítás”  -  (sokaknak már  ennyi  is  elég életcélnak).  Lemondó  egyszerűségben is válhatnak  egészségesen boldoggá.  És  tudjuk, csodáló tanítványaik vannak, meg  számos  követőjük -  a  siker  házhoz  megy,  mint ráadás. Hazai  kép  erről?  Követhetetlenek  számunkra  a  keleti   szabályok. Lehet  ez  akár   köldöknézés,  vagy  fanatizmussá  váló  dogmák, a távol- és  közelkelet  számunkra  rejtélyes  egyveleg.  Valami    ijesztő  túlszabása és  kiforgatása a  vallási  köntösnek.

Aki  békeidőben  is  meghasonlott  emberként  remeteségre  ítéli  önmagát,  vajon  testi,  vagy  szellemi  rendet  remél  a  magányban ? Önellátó  nehézségekkel  megküzdve valóban  a  szellemvalóságot  kutatja-e? S  rátalál-e a  benső  békességre? Idő  kérdése,  hogy  belepusztul, vagy  feladja sikertelen tervét és  visszatér  a  civilizált  környezetbe.  Marginális  jelenség. De nézzünk  körül  alaposabban  más  földrészeken,  ahonnan  ugye  néhányan kiszállnak. Annál  többen  keresik  ott a  jobb anyagi  körülmények  lehetőségét.  Erre  épít  a  merkantil  szemlélet: a  mohó  szerzésvágy  profi  gerjesztése, szemkápráztató  felszínnel, mint   meghatározó  tömény  szellem(iség).   A  piramis  csúcsán  hedonista  pompa,  az  alján  sötét  nyomor.  A  szellem  nem  láthatatlan, csak  megfoghatatlan.  Hol  fenyegetően, hol   büszkén  hirdeti  felsőbbrendűségét,  behódolást  követelve.

A  gazdagabb  tájak  szemléjén  a  testiség  túlsúlya  tettenérhető. De a felülnézet  után  térjünk  vissza helybéli önmagunk  behatóbb  vizsgálatára.  Izgalmas  téma  rátalálni  és  értelmezni   alkatunkban a   szellemet,  vagyis  megragadni  a ………Mit  is ?  Önmagam  testében én  vagyok  az  önmagamat  kitöltő  szellem, vagyis  az  a  talányos  űr, ami a  kozmoszt is  betölti,  mégis úgy meghatározó  ez  a tömegében  légnemű telítettségű űr,  hogy  abból  érkezik sok  látható  és  láthatatlan  sugárzás  és  hullám, s  hogy a  valahonnan  meglévő  rezgésből  összeálljon  a  mindenségünk legkisebb  sejtje  is. Kósza  hír  volna  csak,  hogy a  légkör  jelenségeit  földi  szellemkéz  vezérli?Hogy bemérhetetlen  magasságból  vegyszerek  elemeit  hinti gyanútlan  és  tájékozatlan  lakosokra, éppúgy, mint a   fogyatkozó  flórára  és  faunára. A nagyítókkal  követhetetlen  fényévnyi  messzeségtől   a   nagyítókkal  felnövelhetetlen  parányokig,  a  már  műszerrel  sem   észlelhető,  felfoghatatlan  titkok  világa  lebeg   a   légkörben,  hogy már  a  földmélyből  is  belesimuljon a  mérge leendő  étkeinkbe.  Ahogy  minden  mindennel  összefügg,  amint  benső  tartalmunk  tömény  szellem,  közösségben  vagyunk a  fogalmaink  szerint  mocskos  és  rontó,  valamint  a  romlatlanságot -  makulátlanságot  -  feltételező  éteri   tisztasággal  is.  Keveset  tudunk  erről,  azt  is  zavarosan  kapjuk,  zagyvaságokkal  telik  az  agyunk,  mégis  kiszolgáltatva  az  informatika  ördögének,  mert  nem  nélkülözhetők  a  forrongó  világ  legfrissebb  hírei. Hasznos felvilágosítás,  vagy  ijesztő  kisugárzás ? Circulus   vitiosus. Rettegsz  tőle,  mint  kényszerítő  eszköztől,  mégis  szemed  előtt  fénylik,  és  választ  ad  másként  soha  el nem  érhető  kérdésekre. Ördögi  kör,  vagy  isteni  csoda ?   Az  ekkor  böngészett  tanulmány  ,,GONDOLATOK  A  GONDOLKODÁSRÓL”  című  részében  meglepő  magyarázatot  kaptam  saját  írásaim  szinte  önjáró  tulajdonságára is.  A  nyelv ugyanis  világlátásunk  egyik  irányítója,  s  éppen  magyar  anyanyelvünket    illetik  nagy  elmék  azzal  az  elismeréssel,  hogy  gondolkodásuk  teljesítőképességét  nyelvrendszerünk  logikája  alapozta  meg.

Hogyan  mutatkozik  meg a  leírandó  szövegben   agyam sajátos  szándékmódosító 

működése ?   Igazolja  egy  versem,  amely  örömet  sugárzó  lelkiállapotban  született,  majd  elhagyva  ezt  az  emelkedettséget,  egyre  sötétebb  sorok  vezetnek  az  utolsó  szakasz  szuicid  késztetésbe  hajló  poklába. Mert  túl  hosszú  életszakasz  kesergéseinek  megváltoztathatatlan  kifejezései  vésődtek  az  agytekervényekbe,  s  az  anyanyelv  nem  engedte  a  letérést  megszokott  ösvényéről.  Mint  tudat alattiból  kinyúló  kéz, átrajzolta  az  öröm  perceinek további  sorait.…  A  rontó  hatáshoz  hozzájárulnak  az  időjárási  frontok,  de  később (mégis  kilépve  az  agyi  meghatározottság  útvesztőiből),  reménykedővé  tudtam  átalakítani  az  utolsó  szakaszt.

Lehetek-e   elégedett ( boldog)    önmagammal ?  Ha  keresem  testemben  a  tömény  szellemet  és  rátalálok,  (hiszen  jó  alaposan  ott  kell  lennie  valahol egészen  közel…)  elégséges-e  a  saját  értékelésem  magunkhoz ?   Nemrég  találkoztam  egy  kis  történettel.  Egy  ember  azt  kérdezte  Istentől, hogy  mennyit  ér  az  élete.  Kapott  tőle  egy  követ  egy  utasítással.  Derítsd  ki  az  értékét,  de  ne  add  el.  Az  ember  sokat  járkált  a  kővel, kiszáradt  a  szája. Mutatta  a  követ  a  narancsárusnak, akitől  12  darab  gyümölcsöt  kapott  volna. De nem  adhatta  el  neki,  s  a  zöldségesnél   sem, aki  egy  zsák  burgonyát  kínált.. Majd   a zálogházban  50.000-ért,  vagy  akár  500.000-ért is  nagyon  szívesen  átvették  volna  tőle.  Megdöbbent,  amikor egy  ékszerész  rákérdezett,  honnan van  ez  a  drágakő,  mert  ha  az  egész  Földet  és az  életét  adná  fizetségül, ahhoz  képest  is  többet  ér.  Az  ember  izgatottan  tért  vissza  a  Mindenhatóhoz  kérdésével.  -  URAM, TÉNYLEG,  MENNYIT  ÉR HÁT   AZ  ÉLETEM ?  A  válasz  teljesen  kielégítő  (de  vajon  megnyugtató-e ?), és  így  hangzott :  -  A  TIÉD  A  BECSLŐ  SZEMÉLY  TUDÁSSZINTJÉTŐL  FÜGG, AZT  KELL  MEGTALÁLNOD !   Hát  igen, ki  is  az,  aki  felismerné  bennünk  az  értéket,  ha  felmérni  nem  képes ?  Van  egyetlen  ilyen  felbecslőnk.  Megszületésemnél  ANYÁM  az  ékszerész.  Kiszállva  az  anyai  öl  védelméből,  felfedező  útra  kelünk.  És  már  itt  keletkezik  a  kérdésözön.  Ha  fogantatásomkor  az  átörökítő  anyag  hordozza  magában  a  Növekedés  Szellemét,  mekkora  határt  szab  ennek  bőrfelületem  mérete és  érzékenysége,  amelynek  még  a  pelenka  által  fedett  tenyérnyi  darabkája  is  ápolásra  szorul,  ha  kivörösödött.  S  mekkorára  növekedhet  egy  bicepsz ? Minden  egyes  MAG  megkapja-e  közvetlenül  a  TEREMTŐ  párás  lehelletét,  vagy  orrba-szájba  csak  egyszer  adta, s ÁDÁM.ÉVA  óta  ez  hullámzik át  az  emberiségen ?  Így  hordozza-e,   olyan  töményen az Ő szellemét, hogy  bennem   felismerhetővé váljék ? Önmagam  ismerete  mikor  és  mitől  irányul  helyesen  arra,  hogy  fizikumom  fejlesztésére  törekszem  (kamaszként  épp  focizni  szeretek-e), vagy  engedek  egyéb  hívásnak (úgy  kell  elvonszolni  a  zongorától, vagy  versekkel  próbálkozom).  Kaptam-e  indíttatást,  vagy  magamtól  kezdeményezek? 

Bölcsődétől  kezdve    milyen 

(játékelmélet-relatívtáselmélet, stb.)   kutakodás  kanyarai  szerint  lesz  ismeretségem  és  lesz  kapcsolatom  pedagógussal,  táncpartnerrel,  kofával,  bankossal,  államfővel,  akiktől  értékelésemet  várom,  vagy  sajnos  olyan  figurája  maradok  a  történelemnek,   ahol  minden  egyes kapcsolatom,  ismeretségem  más-más  idősíkban  jön  létre  (lásd  a  papirosod  ,,haladási  sebességét”  a  fogalmazásodhoz  viszonyítva). Ki  minek  nézi  a  kövedet,  vagyis  téged,  ismeretségeid  sorozatában ? Van-e  olyan  szinten  családod, barátaid,  van  egyáltalán   emberi  elérhetőséged…?

Életminőségünkben   a   környezetünkhöz  tartozó  emberekben  lévő  TÖMÉNY  SZELLEM  milyen  eseményekben mutatkozik  meg ?   Egy  kis  állatmese  rávilágít.  Háború  után  leromlott  háztömbök  között  egy  gazdátlanná  vált  kismacska  tekergett,  élelmet,  befogadót  keresve. Voltak  nála nagyobbak,  erőszakosak is,  az  ilyenek  rárontottak,  ha  forgatott  valamit  a  szájában.  Bundáját  megtépték, füle  beszakadt, kisebesedett. Az  emberek  undorodtak  tőle. Kapuk  alól  kiseprűzték, a  kölykök  megkergették. Előcsalogatták  búvóhelyéről, és  megdobálták éles  kövekkel. A  véres,  ernyedt  kis állathoz  odahajolt  egy  járókelő,  hogy  a  fejét  megigazítsa, s  a  kis  állat,  mielőtt  kimúlt,  hálásan  megnyalta  az  őt  érintő  kezet.   SZELLEMÁTTÉTELLEL   HA  te/ én  a  macska  vagyok,  minden  porcikám  fáj  az  ütésektől, csak  karmokkal botokkal  és  kövekkel  kerülök  érintkezésbe, s  már  haldokolva  várok  egy  sétálgatót, vegyen  észre, itasson  meg.  De  mindenki  siet,  ki  hallaná  meg  a  vékony  nyávogást  a  vásári  zajban ?  Honnan  is  tudnák,  hogy  bennem/benned  A TÖMÉNY  SZELLEM  hever  a  lábuk  előtt.  Felfigyelve  ÉSZREVENNÉK A  TEKINTET  MEGCSILLANÁSÁT  ABBAN A  DRÁGAKŐBEN,  AMELYET  ISTEN  AJÁNDÉKAKÉNT  CSAK  A   SZÜLŐANYA  ŐRIZGET  MINDANNYIUNKBAN…  Ez  a  leggyakoribb  fordulata  az  egymás  iránt  megmutatkozó  értékbecslésnek. Ritka,  de  van  akinek   adatik  a  happyendes  változat  is.  Jóember  felveszi  a  sebesült  macskát,  hazaviszi, kiápolja. Kiderül,  különlegesen  nemes  fajta. Benevezi  szépségversenyre, ahol  diadalt  arat  vele, s  ezután  ettől  -  no  meg  a  filmre  vitt  könnyes  történet  hasznából  -    gazdagságban  élnek  tovább..    Másképp  is  fordulhat  a  történet:   hiába  volt  a  JÓSZVŰ EMBERNEK  macskája,   alig  jutott  tejhez   és  kenyérhez, hogy  megoszthassa  vele.  Senki  se  nyitotta  rájuk  az  ajtót. Mindketten  éhenhaltak.   

Összegzésül  azt  szeretném  megállapítani,  adott-e  többletet  gondolkodásunknak,  hogy  valaki  azt  állítja,  A  TEST  TÖMÉNY  SZELLEM.  Gyerekkorban mint  LÁTHATATLAN  VIGYÁZÓRÓL   tudtuk, hogy  Isten  szeme  mindent  lát,  eszünkbe  se  jutott  elvenni  bármit is  mások  holmijából. Akkor  ezt  lelkiismeretként  ismertük,  s  mivel  a  HIT  HALLÁSBÓL  VAN,  meg  kell  hallania  mindazoknak,  akik  a  WWW  mellett   sokkal  korábban  keletkezett  három  V  (VIA,VERITAS et VITA)  MEGTESTESÍTŐJÉBEN  SZELLEMTÁRSRA  TALÁLNAK.    Elháríthatatlan  külső  hatások  következtében  depresszió,  szorongás  tölti  be napjainkat, burn out állapotban  az  elkötelezettség,  a felelősség  ott  tornyosul  körülöttünk,  legyél  szülő,  állampolgár, számítanak  rád. Új  szikra  kell  a  folytatáshoz.  Megküzdési stratégiánk az  Istennel  való  együttlét,  mely  a  mennyországban  levés  állapota. SZELLEMKÖZÖSSÉG, miként földi  testünk  SZELLEMVOLTA  IS  AZONOSSÁGA  A  TEREMTŐ, A MEGVÁLTÓ ÉS A  LÉLEK SZENT  SZELLEMI  HÁRMASNAK   ÉPPÚGY,  AHOGY  EMBERI  TESTET  ÖLTVE, EZT A  FÖLDI  LÉTET  IS  VÁLLALTA,  szenvedéssel,  halállal nyitva  meg  az  örökkévalóság  kapuit  előttünk.  HA  FELISMERTÜK,  ÉLJÜNK  VELE  ÁLDÁSBAN  ÉS  BÉKESSÉGBEN.

*********

MAGYAR  ÉVSZAKOK

testem  suháng  volt

gyűrűző  évek

raktak  e  törzsre

kérges  ruhát

lombjaim fürtje

bomló  színekben

hullani  készül

dér-csókra     vált

bár  féreg  támad

szívós  gyökér  tart

méregfogakkal

törnének  rám

s  rügytermő  ágak

mégannyi  karja

vérzik  sok  étkes

fejsze  nyomán  -

meg kell  maradnom !

nálam  a  lélek

rögben az  ősök

hamvát  leli

nedvemnek  cseppje

menny harmatából

illatot  áraszt

szélnek  veti  ?

halld  a  madárdalt !

füttyögve  jelzi

csőre,   hogy  fajtám

él  -  nem  henyél

sarjad  utódom

mellettem  térdel

védi     takarja -

hisz  zord  a  tél  -

langyos  ölében

lombom  avarja

altatót  suttog

jó lesz  a  nyár

napra  törekszik

zendül  az  erdő

tölgynek  akácnak

f e n t    nincs  határ

(A Székely Menetelés után, 2013.)

-----------------------

Melegáné Csóti Ágnes

Döbbenet…

1977 egyik novemberi napján, Budapesten, a 32-tesek terén álldogáltam. Nem tudtam, kivel fogok találkozni, mert nagyváradi barátom Stefi csak annyit írt, - valakit sikerült találnia, akik Budapestre jönnek Váradról, velük szeretne ajándékot küldeni. A téren sokan járkáltak, csak egy nőt és egy férfit láttam, (aki karján egy kisfiút tartott) ezért nem gondoltam, hogy ők lehetnek, akikkel találkoznom kell. A hölgy mosolyogva, barátságosan nézett rám, kivált közülük, felém jőtt, majd üdvözölt. Kiejtéséről tudtam, őket várom! Nem sok időm maradt arra, hogy bármit gondoljak, mert a feltűnően jóképű férfi karján a szép gyermek látványa kicsit megnémított. Rövid bemutatkozás, beszélgetés, hívtak, tartsak velük a közelben lévő egyik lakásba, ahol egy rokonnál szálltak meg. Nyűgös gyermekét a férfi karjában tartotta. Szép fekete szemű kisfiú már nagy volt ahhoz, de apja nem tette le csak ott a kis földszintes lakásban, és vitte azonnal aludni. Mondták, - ma egész nap talpon voltak, a gyermek nagyon fáradt. Az élmény, a zaj nagyon kimerítette, jobb, ha lefekszik. Nem sokáig maradtam, csak addig, míg két üvegsört hárman megittunk. Gondoltam ők is fáradtak lehetnek, elköszöntem tőlük. A csomagot átvettem, de nem akartam ott kibontani, ezért futottam haza az „albérletbe” ott végre megnézzem, mit küldött barátom.  Csokoládét, és levelet.

A rendszeresen érkező heti mellé, nagy öröm volt számomra a plusz levél.

Akkoriban a legsötétebb „Ceausescu” időben nem volt senkinek pénze, mindenből pénzt csináltak az emberek, amiből csak lehetett.

Újdonsült ismerőseim említették, kevés forintjuk van, kis apróságokat tudtak magukkal hozni. Arra kértek segítsek azok eladásában. Bejönnének munkahelyemre, ami akkor a Vass utcában, Sapka és Kalap Szövetkezetnél volt. Irodában, könyvelőként dolgoztam, sok embert ismertem. Sikerült nekik egy-két kínai törölközőt, zoknit, trikót, bőrkesztyűt áthozni, abból szerettek volna valami kis forintot kapni. Sári jött fel gyerek, férj nélkül. A bent dolgozók pár száz forintért megvásárolták azokat a holmikat, amire esetleg szükségük lehetett.

Valamiért pont akkor jött be hozzám egyik barátnőm, neki Sári irhabundája nagyon megtetszett.

- Nekem bundád kellene, azért bármit megadok!

Sári bundája teljesen új volt. Ujján, alján, hosszú szőrök lógtak. Akkor ilyen volt a divat. Azért hozta, hátha valakinek jó lesz, - hogy ez ennyire gyorsan fog menni, nem gondolta. Az volt a kérdés, Sári mit vesz magára, ha eladja a bundát, mert következő nap este már utaztak vissza. Barátomtól kaptam egy sportos rövid kabátot, amit Váradon varrtak, azt ajánlottam fel.

- Van nekem, egy alig használt rövid kiskabátom, abban nem fogsz megfagyni, ha azt felveszed! Igaz nem hosszú kabát, de legalább nem lesz feltűnő, hogy nem a tiéd, mert az én hosszú kabátomat a földön húznád.(Nem mondtam, hogy kitől kaptam.)

Másnap reggel hoztam a kabátot, Sári a bundát, Ancsa barátnőm a pénzt. Sáriék rohantak tovább, talán a kapott pénzből még tudnak vásárolni.

Így Sári az én kabátomban utazott vissza.

Furcsa idők voltak ezek az évek, már csak nevetve emlékezünk rá, de akkor halálosan komoly volt minden, főleg az életünk.

Karácsony Romániában akkor még munkanap, szilveszter volt kétnapos ünnep. Karácsony után, két ünnep között utaztam Váradra.

Budapesten a taxis alig tudta kocsiba tenni csomagjaimat.

Váradon hideg volt, sok hó esett mire a vonatról leszálltam. Szánkóval várt barátom az éjszakai állomáson. Taxival nem lehetett hazamenni, arra nem vállalkozott senki.

Oda ahol engem fogadott semmiképp. Fent a váradi hegyen, az ismerős szőlőbirtokán egy nagy házban, annak egyik szobájában és az előtérben lévő szőlőprés szomszédságában rendezkedtünk be. Mindennel el voltunk látva. Barátom már előre igyekezett a hegyre mindent felvinni. Pót-karácsonyt tartottunk jó meleget csináltunk, finom ételeket ettünk volt pezsgőnk, hozott fenyőfát. A sok ajándék a meglepetés, amit neki vittem barátságossá, és felejthetetlenné tette a körülöttünk levő zord időket.

Szilveszter éjszakára a városba mentünk Sáriékhoz.

Barátom munkatársa volt János, Sári a felesége, Zsolti, akit apja karjaiban láttam Pesten, már nem voltak ismeretlenek. Ők voltak a barátaink abban a zavaros időben, amikor tilos volt vendéget fogadni bárkinek Magyarországról. Nem akartuk nekik bántódásuk legyen, ezért nem igen mutatkoztunk velük, csak sötétedéskor mentünk hozzájuk. A sötét lépcsőházban, a rozoga liftben, amivel felmentünk nem találkoztunk senkivel. Végül egy tíz emeletes ház nyolcadik emeletén kötöttünk ki.

Náluk értettem meg - amikor mesélték – hogy, Zsoltikával voltak Pesten, őt vitték orvoshoz. Zsoltikának szüléskor nyakára tekeredett a köldökzsinór. Oxigén hiányos volt, a kisfiúnál mostanra kezdett egyfajta zavartság jelentkezni. Váradon nem mondtak semmit, ezért hozták Magyarországra, hátha itt többet tudnak az orvosok. Sajnos, csak azt tudták mondani, - a szép, fekete szemű kisfiú mindig másokra fog szorulni. Jó lenne esetleg azon gondolkozni, legyen még egy testvére, aki majd gondját viseli.

Zsoltikától szép nevet kaptam, „Áká néni” – nek, hívott.

Bent a lakásban nehezen éltek, hideg volt, ezért jócskán kellett inni, hogy valamitől felmelegedjünk. Sokat nevettünk pesti élményeiken, mennyire idegen volt számukra minden. Nagyon örültek, az utolsó napon vásárolt holmiknak. Elsejére hófúvás volt alig tudtunk elindulni, buszra szállni, hogy végre feljussunk a hegyre. Az állomásig villamossal mentünk, onnan gyalog. Végig süvített a hó, minden lépésért meg kellett szenvedni, mire felértünk teljesen kijózanodtunk. Nagyon fáradtan érkeztünk a házba. Reggel nyolc volt mire lefeküdtünk, de nem mertünk elaludni, attól féltünk, az ócska olajkályhában a szél visszafújja a szénmonoxidot. Felöltöztünk, lementünk barátom édesanyjához aludni a városba.

Kaput alig tudtuk kinyitni, pár órával előbbi lábnyomunknak már nyoma sem volt. Út mellett drótkerítés hálóit a hó már összefonta.

Dél lehetett, amikor ágyba kerültünk. Reggel Magyarországra kellett utaznom.

Mindig fájó szívvel jöttem haza, nem tudtam, mikor tudok legközelebb Váradra menni. Én utazhattam, barátom kétévente kérhetett útlevelet. Egy hónapig maradhatott, de számunkra az már nagyon kevésnek bizonyult. Négy évig tartó levelezés után sikerült a házasság kötés, amit Nagyváradon tartottunk.

János lett férjem tanúja, nekem más ismerősöm nem lévén Sári. Apukám tudott átutazni a családból.

Esküvő után apámmal vonatra szálltunk, szép esküvői csokorral kezemben harmadnap Budapestre érkeztünk. Még egy év, mire férjem törvényesen átköltözött Magyarországra.

Sok pecsét volt az útlevelemben mire ennek a mozgalmas öt évnek végére értem.

Utána ritkán jártam Váradra. Férjem volt az utazó, ő járt haza a családhoz, Váradon maradt lányához, édesanyjához, testvéréhez régi ismerősökhöz. Egyre kevesebben maradtak, közben sokan áttelepültek Magyarországra, találkozókon kisebb volt a létszám, a halál sok barátot elért.

Jánossal, Sárikával, drága Zsoltival ritkán találkoztunk. Jánost egy lepusztult kórházi szobában láttuk utoljára. Ahogy beléptünk, egy másik világban, szinte a XIX. században éreztem magam. „Psyché” c. filmben látott, kórházat juttatta eszembe. Ott csak a képek sokkoltak, most éreztem a filmnek minden bűzét. Nehéz, dohos falak áporodott szaga mellett, borzalmas éter és klór terjengett a levegőben, amitől alig lehetett levegőt venni. Nagy melegben annyi légy volt, hogy éppen beszélni tudtunk. Attól féltem, ha kinyitom a számat, bekapok egyet. Nem értettem, a XX. században, hogyan lehet egy nagyvárosi kórház szemészete ennyire lepusztult.

János nagyon letört, megviselt volt. Nem bízott jövőben, orvosokban, nem hitt már csodákban. Rossz volt a szeme, és egy alattomos betegség is elérte. Nehezen mozgatta kezét, lábát. Az a szép fiatal férfi, akitől a téren - amikor először megláttam - még a lélegzetem is elállt, aki akár mozi sztár lehetett volna, mert úgy nézett ki, - most teljesen összement. A sok rossz ital, nélkülözés, sok bizonytalanság, nincs mit enni, „inni kell valamit, mindegy hogy mit, csak ártson” – megviselte.

Nem sok időt adott ezeknek az okos, értelmes embereknek a sors. Sorba mentek el, a régi barátok. Nem volt már miért Váradra menni. Nekem legalább is nem.

Még messzebbre kerültünk egymástól. Nagykanizsára költöztünk, az utazások számomra sok nap szabadsággal jártak, dolgoztam, itt kellett az életünket újra kezdeni. Hosszabb ideig szinte semmit nem tudtunk a másikról. János haláláról egy értesítést kaptunk, a temetésre nem tudtunk elutazni. Karácsonykor, Húsvétkor érkezett levél, pár szó, ők ketten Sári és Zsolti hogyan élnek. Nehezen.

Sári legnagyobb gondja gyermeke volt. Mi lesz Zsoltival, ha ő elmegy. Biztattam, telefonon keresztül, ne csüggedjen, fogunk még találkozni, látjuk még egymást, de mikor?

2013 Húsvét hétfőn telefonált. Nem mertem mondani, készülünk egy nyári találkozásra. Férjem testvérének lánya meghívott minket családjához. A román határhoz közel, de Magyarországon élnek, így nem gond tőlük Váradra menni. Nyárra terveztünk kirándulást, abban Sári és Zsolti is szerepelt. Férjem - amikor telefonáltam - nem biztatott még, hogy elmegyünk.

Június 15-én szombat délelőtt reggeli után kiosztottuk az ajándékot. A csokoládé a hosszú út alatt egy kissé megolvadt, de az olvadt csoki is csokoládé, az íze szerencsére megmaradt.

Sárikát, a régen látott barátot délelőtt hívtam fel. Meglepődtem, mert nem az ismerős hang szólt vissza a telefonba. Bemutatkoztam, egy ismeretlen női sírással küszködő hang válaszolt.

- Már nem tudom Őt adni, mert meghalt!

- Meghalt? - kérdeztem elcsukló hangon.

Magyarországról keresem, régi barátnője vagyok, ritkán szoktunk beszélgetni, akkor is telefonon. Utoljára Húsvétkor hívtam, most szerettem volna személyesen meglátogatni.

- Sajnos, még májusban elment - mondta az ismeretlen hang, akiről már tudtam, egy női rokon. Rólunk nem hallottak, nem tudtak minket értesíteni haláláról.

- Zsoltikával mi van? – kérdeztem.

- Zsolti még nem tud anyja haláláról. - Nem tudtuk neki megmondani, - hallottam a telefon másik oldalán - nagyon kevés idő telt el.

- Szeretne vele esetleg beszélni? – kérdezte a rokon.

- Szeretnék. Ki tudja, valaha fogom-e még hallani?

Így tudtam pár szót beszélni, azzal a kedves beteg gyerekkel, aki már nem volt gyerek, de számomra az maradt.

Elköszöntem. Nem értette, ki vagyok, édesanyja nem tudta mondani:

- Áká néni hívott minket telefonon, gyere Zsolti, beszélj vele te is!

Gyerek volt, amikor utoljára láttam, most felnőttként nem fogom látni.

Sajnáltam, hogy nem sikerült utolsó találkozásom, mindig ígértem, megyünk és meglátogatjuk. Sári betegségéről nem mesélt.

Beszélgetésünket férjem végig hallotta, alig tudott megszólalni.

Van egy gyönyörű porcelán kancsó, amit Sáritól kaptam, ezzel a kísérő szöveggel:

„Ezt, azért adom neked, mert te biztos vigyázni fogsz rá! Igaz össze van égve, csak ennyi maradt egy lakástűzből, amikor nagyszüleim lakását a románok felgyújtották.”

Az égés nyomait csak akkor látod, ha kezedbe veszed. Másnak csak egy fehér kancsó.

Nyugodjál békében!

„Amitől félsz, az bekövetkezik!”

Igen, ettől a találkozástól féltem. Nem gondoltam, hogy mégis megtörténik, ami az agyamban volt. Már soha nem fogok vele találkozni, pedig szerettem volna. Távolság nem ad mindenre felmentést. A sors nem ad lehetőséget arra, hogy találkozzunk azzal, akivel beszélgetni szeretnénk:

Döbbenet – mécs.

Lelkedet a fény

égig emelte!

Szívemben,

jéghegyet

hagytál!

Ki megy a nő után?

1974 júniusán már kezdett melegedni az idő, nem kellett vastagon öltözni. Budapesten a Vass utcában dolgoztam, és általában gyalog mentem haza a Ferenc körútra ahol laktam. Most nem akartam hazamenni, - gondoltam - elindulok a belvárosba egy rövid sétára. Jersey barna nadrág volt rajtam a kor divatjának megfelelően a szára alul legalább 20cm-es, korallszínű kis rövid ujjú buklé blúz a felsőm, félhosszú hajamat kék-színű mintás sállal hátra kötöttem. Teljesen lazán voltam öltözve, nem készültem sehová, csak kicsit szét akartam nézni a belvárosban. Nem akartam vásárolni, csak úgy elindultam, hogy ne menjek mindjárt haza, hiszen ott semmi, és senki nem várt…

Barátomat, akivel nyolc hónapig jártam, hazugságon kaptam. Május végén megbeszéltük hogy hazautazom, nővéremmel jövök vissza, vele leszek, ezért más programot csinál magának. Nagyon meglepődtem, amikor Batthyány térről gyalog a Bem rakparton elindultunk, a Bem tér irányába. Az ő Wartburgja egy cukrászda előtt virított vasárnap este 8-kor, ami a mi törzs helyünk volt. Nem sok autó járt abban az időben Pesten, nem csoda, ha a lerobban rozoga kék kocsit, azonnal felfedeztem. Persze ez egy kitérő volt, mert mehettünk volna villamossal, és akkor biztos nem találkozom a kóbor autóval. Nem akartam bemenni a presszóba, nem voltam rá kíváncsi, vajon kivel találkozik.

Mondtam is, - ide szoktunk járni, gesztenyepürét enni.

Azért még viccesen megjegyeztem: - ide biztos nem a rokon nénit hozta el fagyizni! Nővérem a hallottakon kicsit csodálkozott és ezt szóvá is tette:

- Ilyen könnyen veszed az egészet?

- Miért, most mit kellene csinálnom, berohanni, jelenetet rendezni egy cukrászdában, hogy mindenki rajtam nevessen?

- Biztos meg volt rá az oka, hogy most mást vitt el gesztenyézni!

Felmentünk bátyámékhoz, nővérem náluk szállt meg, tőlük akarta intézte dolgait. Persze azért dühös voltam, csak ott a lakásban tört ki belőlem a méreg, amikor már elengedhettem magam.

Kedden telefonált, - itt van a nagybácsikája külföldről, nagyon fáradt, őt kell vinnie, ezért egy darabig nem találkozunk. Nem említettem, hol láttam autóját. Csütörtökön elment bátyámékhoz velük beszélgetett, ő nem mondta miről volt szó kettőjük között. Vasárnap bátyám új műtermébe meghívott minket. Hazafelé a Margit-szigeten sétáltunk, sógornőmmel, két lányával, ha keresett sem találhatott meg, számára ismeretlen helyen voltunk. Hétfőn munkahelyemre telefonált, hogy este menjünk moziba. Valamiért nem jött a villamos, csak háromnegyed 8-ra értem a mozi elé, de nem várt meg. Akkor nem volt mobil telefon, emlékszem nem volt csoda, ha nem jött a villamos. Kedden telefonáltam, hogy mi történt, tisztáztunk mindent, de már semmi nem volt olyan, mint régen. Vasárnap telefonált, hogy viszi a rokont Szegedre, majd találkozunk hétfőn este fél 8-kor, de nem jött. Kimentem hozzájuk-Zuglóba, anyukája látott vendégül fél 10-ig vártam, visszavittem a pulóverét, ami nálam maradt. Kedden 10-kor felhívott, szerdán este 8-kor találkozzunk. Sokat túlóráztam, bérelszámoláson dolgoztam.

Szerdán este fél órát várt rám. Szokott dolgokról beszéltünk, a lényegről, hogy ezt itt befejeztük. Munkahelyemről hazavitt a Bakáts-téren át a Ferenc körútra, ahol a piros lámpánál kiszálltam kocsijából.

- Szia Szivikém, - puszi és kiléptem az életéből. Olyan szomorúság volt az arcán, amilyennek előtte soha nem láttam. Azt hogy miért szakítottam vele? Soha nem mondtam el neki. Nem azért, mert láttam a kocsiját, már tudtam, valaki más van az életében. Nem akartam egy olyan „fiúval” kapcsolatot, aki soha nem fog felnőni. Kiszámíthatatlansága zavart, kereste a veszélyt, a bajt. Számára élvezet volt, ha féltem, olyan filmek sorozatát néztem vele végig, ahol csak vér folyt. Úgy mentünk az autóval, hogy imádott hírtelen fékezni, ha kiszakadt a fék, az előttünk álló autóba rohantunk. Egyszer színházba ezért nem mentünk együtt, mert a Rákóczi-térnél ugyan ezt meg csinálta, - kiszálltam kocsijából, és elmentem egyedül. Tévészerelőként járta a főváros utcáit, nem volt gond, ha számomra teljesen ismeretlen helyeken kötöttünk ki, és leállított kocsiban csókolóztunk. Csak azt nem értettem, miért kellett vele, a legeldugottabb utcákban lennem?

Én nem féltem senkitől, csak lassan tőle.

Az esti szakítás után, egész éjszaka nem aludtam.

Másnap telefonált sógornőm, ez június 13-án, egy csütörtöki napon volt.

- Ágneska gyere fel hozzánk, itt van papa, Stefi is megérkezett Nagyváradról, vacsoráz nálunk.

Stefi, bátyám barátja volt. Még a ’60-as évek közepén forgattak egy rövid filmet róla, látta a tv-ben elhatározta, hogy felkeresi. Ő is dolgozott fával szobrokat faragott. Kétévente kapott útlevelet, és amikor sikerült átjönnie Magyarországra felkereste az Ipar Művészeti Vállalatot, - bátyám címe érdekelte. Persze nem akarták, az titok, - de addig erősködött, - Csóti Gábor iparművész miatt jöttem Magyarországra, - végül célhoz ért. Beállított ismeretlenül, barátságuk akkor kezdődött.

Ők négyen, régóta ismerték egymást. ’69-ben, amikor Pestre kerültem apukám fehér Moszkvics 403-as kocsijával voltak Erdélyben. Öten nyaraltak együtt bátyám feleségével, Stefi szintén nejével, és apám. Nekik nagyon emlékezetes volt a kirándulás, mert papa, az autó pótékszíját Kiskőrörön a garázsban egy szegre felakasztotta… azt magával kell, vigye, de nem vitte…! Kint az Erdélyi rengetegben az egyik bekötőnél elszakadt az ékszíj, ott maradtak a kanyarban.

Esténk jól telt a fiúk mesélték a történeteiket, mi lányok meg hallgattuk.

Hétvégén az albérleti szobámban maradtam, takarítottam, szobámba cserépkályhát raktak és azzal voltam elfoglalva. Mária néni lakásában hárman éltünk. Ő a nagyszobában, én a szobájából és az előszobából nyíló kis szobában, a konyhából megközelíthető „cselédszobában”egy férfi albérlő. A szobámban nem volt fűtés. Mária néni előtte a lányával élt együtt, egész nap összenyitották a szobákat. Napközben kis szobám így melegedett, most kaptam egy külön cserépkályhát, télen éjszakára ne legyen hideg.

Az albérlő fiú Károly, segített a bútorokat rendezni. Vele akkor ismerkedtem és délután egy közös tv, nézéssel ünnepeltük a külön fűthető szobámat. Tv, csak Mária néni szobájában állt. Jó buli volt Mária néni egy nagy karosszékben a szoba közepén, háta mögött nagy párnával, mi meg két oldalán egy-egy kényelmetlen rugós széken mind két testőr, úgy néztük a filmet. Károly nálam alacsonyabb volt, a széken nagyon kihúzta magát, Mária néni feje fölött valahogy lásson, mert onnan figyelt. Addig-addig segített egész nap, végül Mária néni segítségével kapott egy „puszit”. Károly dicsekedett, tud kártyát vetni. Kíváncsi voltam tudományára végül hagytam az unszolásnak. Jóslásának az volt az eredménye, „hatalmas” változás lesz az életemben.

Kedden telefonált sógornőm, papa vasárnap visszautazott, ők elutaznak, Stefi van csak a lakásban. - Na akkor oda most nem megyek még csak véletlenül sem, - gondoltam, - kicsit furcsa volna, ha felállítanák hozzájuk, mikor tudom, hogy nincsenek otthon.

Június 19-én, szerdán elindultam a belvárosba sétálni. Séta közben jutott eszembe, sógornőm testvérénél van egy ruhám, amit átalakított, szólt, - menjek fel hozzájuk próbálni. Utam már nem volt annyira céltalan. Tudtam, még nincsenek otthon, így nyugodtam bolyongtam a belvárosban. Szerettem sétálni, a kirakatokat végig nézni. Néha, nem csak egy szép ruhán akadt meg a szemem, hanem az üveg azt is vissza-tükrözte, ha engem figyelt valaki. Sétám vége az lett, buszra szálltam, és a Rózsa-dombon a Levél utcába találtam magam. Erzsiék már otthon voltak.

Nagy beszélgetésben, ruha próbában voltunk, amikor csengettek.

- Ki a „fene” lehet az? – kérdezte dörmögő hangján Endre, Erzsi férje, mert nem igen vártunk senkit. Stefi állt a bejárati ajtó előtt, mosolyogva, mert a kedves kiszólást a vékony előszoba ajtó engedte hallatni.

- Hát felevett a „fene”, hozzátok, mert Gáboréknál nem várt senki, és nem szeretek egy idegen lakásban egyedül kuksolni, - mondta nevetve, amin aztán mi is jót derültünk.

Jól meg nézett körbe járt, és nevetve kérdezte:

- Nem jártál te a belvárosban, Petőfi utcában?

- De ott sétáltam, onnan jöttem fel Erzsiékhez!

- Akkor téged láttalak délután, ahogy előttem mentél. Egy kicsit ismerősnek tűntél, lebegett a barna nadrágod szára, és a tömegben meg-megpillantottam a korál felsődet. Nem mertelek leszólítani, alig ismerem a pesti szokásokat, nem szerettem volna egy nagy pofont kapni ott a belvárosi tömegben tőled. Megvártam, amíg felszállsz a buszra, most itt vagyok. - Mondta barátságosan.

Családi vacsora egy fővel bővült, vidáman beszélgettünk. Búcsúzás után, már nem kellett egyedül a pesti éjszakába haza indulnom. Esti séta, le a Rózsa-dombról, Rómer Flóris utcába - a sarki ház, ahol ’69-ben, laktam, - majd a Margit utca sötét lépcsőin letipegve, kiértünk a Mártírok útjára. Először Margit hídig kísért, aztán úgy döntöttünk, hogy a hídon is átmegyünk. Nem siettünk, nem volt család, a bátyámék, apám, csak ketten sétáltunk és beszélgettünk. Elmondta, öt éve már látott egy fotón, amikor apám eldicsekedett vele. Az éjszakai fények, a mellettünk elsuhanó villamos süvítő hangja, elrepített minket egy másik világba, ahol nem volt idő és tér, ami közénk állt volna.

A hídon hűvös szél borzolta meztelen karomat, talán átölelt, kicsit valótlanná téve a pillanatot. Volt, hogy nem láttunk mást, ketten botorkáltunk a hídon se villamos, se autó, mentünk a felvillanó fények felé, át a túl partra. Nem tünt semmi lehetetlennek azt sajnáltuk, a hídnak vége lett, és megérkeztünk Szent István krt.-ra. Tudtam bátyám barátja, nem gondoltam másra, csak arra, egy kedves ismerőssel járok az éjszakában. Humoros volt, és nagyon előzékeny, kedves volt a hangja, és huncut szemekkel nézett rám. Villamos megállóban barátságosan, kézcsókkal búcsúzott el.

Szinte hihetetlen volt számomra.

Kézcsók… nem csak mondta… meg is csókolta a kezem!

Kedden sógornőmnek kórházba kellett mennie, én főztem vacsorát a családnak, a lányoknak, a két „fiúnak”. Nem unatkoztam mellettük, sziporkáztak, öntötték magukból a vicceket, - elég nehéz volt számomra a főzés, - közben azt figyelni, mert ott álltak mellettem, hogy mit mondanak, teríteni, és mindent jól csinálni. Kaptam egy kis ízelítőt a család fogalmából.

Akkor találkoztunk utoljára, bár neki csak július elején telt le az egy hónapja. Nem tudtam, csak sejtettem, talán két év múlva újra láthatom. Számomra akkor még nem jelentett semmit. Családjával Erdélyben élt, bátyám barátja volt. Kicsit más volt, mint azok a fiúk, akikkel eddig összehozott a sors. Egy férfi, akinek tervei voltak. Csak egy találkozás volt, egy séta, végig a Margit hídon. Bennem maradt egy emlék, kicsit más szemekkel néztem ezután a hozzám csapódó fiúkra. Más igényeim lettek, már többet akartam. Kevés volt egy tánc, egy csók, ami gyorsan elcsattant egy rövid ismeretségnél, már nem akartam mindenáron fiúkkal ismerkedni.

Vártam, figyeltem és tudtam, valaki eljön az életembe.

Talán Ő?

Már nem siettem.

Ledniczky Miklós Jánosné

Fájó búcsú példaképemtől, a volt elsős tanító nénitől

Óh, Istenem, oly szomorú ma a  mi szívünk,

hiszen  kedves tanító nénimtől búcsúzni jöttünk.

Sokunkat a betűvetésre, számolásra megtanítottál,

de közben egész életeddel számunkra példát mutattál.

Nekem az életben pályaválasztásomhoz iránymutatást adtál,

a te példád nyomán választottam a tanítást, a pedagógus hivatást.

Köszönöm neked, hogy velem régen, és később is foglalkoztál,

 rám mindig időt szántál, és később kollégának is elfogadtál.

Sokat tettél az iskolában pedagógusként,

a faluért többek közt klubvezetőként,

de nagy volt mindig a te szerénységed,

nem vártál soha ezekért te nagy elismerést.

Az élet sajnos sokszor oly kegyetlen volt hozzád,

de te nem adtad fel, és akkor is az  Istenhez fohászkodtál.

A hited oly erős volt, és minden nehézségen átsegített,

számunkra ezért most, hogy elmentél még most is hihetetlen.

A templomban is üres a helyed,

de a szívünk téged soha nem feled.

Reményeink, hitünk szerint egyszer,

találkozunk majd talán veled a mennyben.

Most búcsúznunk kell, amely ki kell mondani  az utolsó  néhány búcsúszót,

mindannyiunknak kik most itt vagyunk, hiányozni fogsz, de egy időre búcsúzunk.

Kedves Macus néni, most fájdalommal teli szívünk, de el kell engednünk téged

és koporsódnál állva suttogva mormoljuk e néhány szót: Nyugodj békében, Isten véled!

Ki az igaz barát?

Az aki a szívével lát.

Elfogad olyannak, amilyen vagyok,

számára nem baj, ha én nem változom.

Türelmesen mindig végighallgatja a szavam,

velem együtt sír, ha nekem bánatom van.

Velem örül, nevet, ha én boldog vagyok,

ismeri minden nem kimondott gondolatom.

Ő az akire bármikor napról-napra biztosan

a gondjaimban, nehézségeimben is számíthatok,

soha nem hagy cserben még akkor sem,

ha szerinte valamit nem helyesen tettem.

Osztozik velem mindig mindenben,

a sikerekben és a mindennapi nehézségekben.

Kérdezés nélkül  is mindig jön, mellettem van ha bajban vagyok,

szeretetével, jelenlétével, segítségével túlsegít a nehéz napokon.

Nem mérlegel, nem gondolkodik,

segít önzetlenül rajtam mindig.

Már a jelenléte is megnyugtat,

ötleteivel pedig mindig támogat.

Soha nem kérkedik a segítségével,

csak szeretet van az ő lelkében.

kinyílik számomra segítségével a világ,

ilyen szerintem egy igaz barát.

SÁPI LUCA

A szobám sarkában

Minden nap itt ülsz a nyakamon

Én meg nem segítek magamon

Mindig kiráz a hideg

 Tőled leszek tiszta ideg

Követsz bárhova is tartok

Pedig én csak nyugalmat akarok

De tőled vagyok az aki

Nem csak egy jelentéktelen porszem akit úgy neveznek valaki

 Lassan több éve hogy az árnyékommá váltál

 Bárhol is jártam keltem mindig rám találtál

 Sokszor elmenekülnék előled

 De mindig ott állsz előttem

Furcsa vagy úgy egymagad

De legalább nem érzem magam egyedül

 Te vagy az aki a fejemben hegedül

 Szeretlek

 Tőled erősebb leszek

Egyre többet látok a világból

 De te vagy az aki mindenben meggátol

 Ne formálj olyas valakivé aki nem akarok lenni

 Nem értem mért kell ezt tenni

 Mindennap mikor kinyitom a szemem pupillám kitágul

 Mindig azt hiszem valaki bámul

Tudom hogy ott ülsz a szobám sarkában

 Ott figyelsz engem csendben a félhomályban

Talán…

Talán túléled.

De jobban teszed, ha hallgatsz,

És nem látod földön csurgó véred.

Húzd meg magad!

Talán eléred kicsinyes céljaid,

Ugye milyen szép…

Csak az nem fél aki,

Nem is él.

Talán egyszer megöregszel és egy kis szobából csendesen figyeled a körülötted lévő világot.

Erre vágysz… De mért?

Szívesebben néznél egy hervadó virágot?

Sok mocskos kéznek mit jelent egy arc, egy név…

Hallgass!

Rettegj!

Tűnj el!

Légy néma ártatlan,

Láthatatlan ember.

KMETH JOLÁN

AZ EZÜSTFONALAK

Örök fényesség, harmónia, végtelen szeretet és igazság uralkodott az égi hazában.  Középen Isten állott.  Fénysugaraival táplálta szellemi teremtményeit. Fényes lelkek voltak mind. Fényben fürödtek és az Igazság lelke lebegett szemeik előtt. A fénycsalád öröktől fogva mennyei harmóniában élt. De az egyik legfényesebb szellem túl közel merészkedett teremtőjéhez, és feltámadt benne a vágy, hogy helyére lépjen.  Ő Lucifer volt a „fényhordozó”, aki nem állott meg az Igazságban. Olyan akart lenni, mint Isten. Egyedül nem tudta végrehajtani tervét, hogy elfoglalja Isten helyét, hát elámította a körülötte levő fénylényeket. Azt mondta nekik: Lázadjunk fel Isten ellen és ti is olyanok lesztek, mint Isten. Saját fényetek és hatalmatok lesz. A minden tudás birtokába juttok. És a szellemi seregek egyharmada követte Lucifert. A többiek féltve őket vissza térésre, helyükre térésre akarták bírni az elámítottakat. Michael – ki olyan, mint Isten - a szellemi seregek hűséges kétharmadának élére állt. A harc az egyharmad számára kilátástalan volt. Ők egyre távolodtak Istentől. Rájöttek, hogy Isten legyőzhetetlen, ezért külön birodalmat akartak maguknak. Isten óvta őket az elszakadástól, a sötétség birodalmától, az árnyékvilágtól. Csak Isten mellett van örök fény: árnyékmentesség és időtlenség. Ők azonban egyre távolodtak Istentől és lezuhantak a világosságtól elválasztott sötétségbe, a gonoszság hatalmának bűvöletébe estek. Megteremtették maguknak az Isten pótló virtuális lényeket, köztük a legnagyobbat, a Sátánt, a főgonoszt. Ahol Isten Lelke van, ott a szabadság. Ámítók és ámítottak nem az isteni, hanem az eltávolodás és bűnözés szabadságát választották. Isten az eltávozottak fénysugarait ekkor összekötő ezüstfonalakká változtatta, amelyekben az emlékezet kimúlhatatlan lámpácskáját is elrejtette. Ez az emlékeztető az Isten közelség és az örök élet visszavágyásának örök tüzét hordozza.

Ha a hűtlenek bármelyikében fellobban ez az apró fény, emlékezteti, hogy az örök hazában visszavárják, és megindulnak a visszavezető úton.

Ádám és Éva messzire elkerülte a fát, amelynek gyümölcsét tiltotta enni az Isten. Isten nagyon gyakran időzött a kertben. Gyönyörködött benne, na meg az emberpárban. Ha Ő ott időzött, Ádám és Éva szívesen járultak az Úr elé, szerették őt hallgatni, szerettek együtt lenni vele és hálásak voltak neki, mint a jó apának. Semmi nem zavarta a kölcsönös bizalmat, az édeni nyugalmat. Az Úr az Atya volt, aki mindent tud és mindenről gondoskodik családja számára. Az emberpár idilli életet élt. Gondok nem terhelték őket. Isten mintha fél szemét mindig rajtuk tartotta volna. Ez csak jobban egymáshoz kötötte őket.

Isten, a kert és a két ember... Szinte mennyei harmónia.

Isten mégis nagy rejtély volt számukra. Nem egészen olyan, mint ők. Sosem alszik a kertben a levélágyon, nem eszik a gyümölcsökből, mint ők és nem kellenek lábai alatt a kerti utak, a felhők mögül jön elő, lába nyomát nem látni. És a szinte perzselő, áradó fény, ami kíséri! Kérdezni nem mertek, mert a közelsége valami csodálatos jó érzés volt és minél közelebb volt Isten, annál jobban szerették és tisztelték Őt, egymást is annál jobban szerették. Ha Isten hosszabb ideig nem volt számukra látható, nem mindig értettek egyet: egyik ezt, a másik meg inkább amazt akarta. Ha közeledett az Úr, minden összezördülést elfelejtettek és ismét egy akaratra tértek. És ez nagyon-nagyon jó volt.

Ha távol volt Isten, néha a tudás fája mellett is elmentek, olykor rá is néztek a gyümölcsökre. Isten tiltó szava azonban élénken élt emlékezetükben.

• Te Éva ugye nem is olyan szépek ezek a gyümölcsök, mint a többi fán?
• Nem hát, biztos nem is jók. Úgy sem ennénk belőle, ha nem is tiltotta volna meg Isten – mondotta Éva.
• Akkor meg miért tiltja ? – vívódott a kérdéssel Ádám.
• Hát ő sem eszik belőle – így Éva
• Nem figyelted még meg, Ő egyáltalán nem eszik a gyümölcsökből. Szellő támadt, megjelent az Úr és elmondta nekik, hogy ezt a kertet nem magának, hanem őnekik, az embereknek teremtette. Azért ajándékozta nekik, hogy semmiben ne lássanak szükséget, műveljék és őrizzék a kertet. Így Isten közelében maradhatnak az idők végezetéig.
• Jó is ez így nagyon – köszönték is mindketten.

Hanem ettől fogva, ha az Úr távol volt, Éva messziről nézegette a fát.

• Minek egy olyan fa a kertben, aminek semmi haszna sincs? – volt Éva kérdése. Ezt Ádámnak is felvetette, de ő se tudott választ adni. A megválaszolatlan kérdés mély nyomot hagyott bennük.

És megtörtént a második eltávolodás Istentől...

Az ember teste a betegágyon nyugszik, körülötte orvosok, ápolók. Azt hiszik, hatalmukban van a test állapota. Földi anyagokkal táplálják, stimulálják.

De a test sorsa a láthatatlanban dől el.  Az ezüstfonál már  húzza felfelé a Lelket. Ennek az anyaghalmaznak a vetületét, minden porcikájának lenyomatát viseli már a Lélek. El is szakadna már a testtől.  Egy vonzerő még marasztalja. A szerető társ áll szorosan a betegágy mellett. A Lélek vívódik. A fonál másik végén a Szellemi Út, az Igazság és az Élet: Jézus Krisztus.

Szellemi seregek, segítők állnak készenlétben a halandó és halhatatlan részek szétválasztásához, az örök életbe való átmentéshez.

A test már megtöretett, visszatérhet a föld porába. Isten élővé tevő leheletének ereje már a fonálon keresztül csak a Lelket erősíti. A Lélekben, a tudatban még vívódik a földi miért-kiért élni kérdés. A visszatartó embertárs ezt a testet szereti, a Lélekkel alig gondol, számára a Szellem pedig távoli áramlat csak. Van-e egyáltalán? A harcot a Léleknek kell megvívnia. Ő áll középen. Az anyaggal már alig van kapcsolata, Jézus ereje állandóan árad felé. A visszatartó társ görcsösen kapaszkodik a testbe - Lélekbe. Nem tudja, hogy társánál már kigyulladt az emlékeztető lámpácska. Ekkor a Szentlélek szeretetereje áthatja  őt, akinek fájdalmát  simogatássá szelídíti, így ő is enged saját akaratának erejéből. A Lélek még töpreng egy kicsit, mi lenne jobb a testtársának? Végül a test felőli vonzás eltörpül, az ezüstfonal felső vége felől meghallja a hívó zenét, a szférák zenéjét. Jézus hívása hallik ki belőle: „Helyet készítettem neked is, az én Atyám házában sok hely van.”

A törvényt be kell tölteni: Megkezdődik a rendezés, a tisztítás, a hófehér menyegzői ruha elkészítése a szépülő Lélek számára. Készül a Föld, a fájdalmas Megváltás színhelyének elhagyására. A Lélek a Szellem erejével, támogatásával megkezdi hazavezető útját az atyai házhoz.

A Lélek csak az anyagtól való eltávolodás első nehézségeit győzte le. A hogyan tovább kérdése még homályban van. Most kell tájékozódni, a szálakat összefogni: az Istentől eltávolodás, a megtöretés, a megváltottság és az Istenhez térés szálait. A szálak kuszán haladtak. Először a régi elsorvadt, elégett gyommá vált bűnszálak: a vágyak, a hiúság, a hatalom és az általános emberi gyarlóságok maradványait rázta ki a kötegből. Ezek, mint a száradt indák konyultak le és porladtak szét. Kissé megkönnyebbült.

A földi örömök emléke azonban még élénken élt az emlékezetében. Eddig nem hitte, hogy annak elengedése is része a tisztulási folyamatnak. Az emberi önámítás maga készítette Isten pótlékai is erősen húzták vissza. Alul a mélybe vonzó örvénylés, felül pedig a saját kis ezüstfonalába kapaszkodó tiszta szálak fonódtak össze. A szeretet, a béke, a jóság, a szívesség, a szelídség emlék spirálisan összefont szálai már az ezüstfonál körül lengtek. Felülről enyhe fény vetült rá, a maradék bűn szálakat, a szeretettel még át nem világított terhelő emberi kapcsolatait alulról még sötét árnyak kísérték. A beszűrődő fény azonban megnyitotta a mélyebb emlékezetet és elemi erővel kiáltott fel benne az Isten közelség vágya: „Hadd legyen fényedből fénysugár az életem!” Szellemi segítséggel hirtelen felemeltetett – talán már a mennyei birodalom biztonságos közelébe.

Ekkor alázatos lélekké nemesült, kegyelemből az odaadás, jámborság és engedelmesség szálai támogatták már az ezüstfonalát. A spirálisa így megerősödve gyorsabban haladt a cél felé. A ki nem tisztított jellemzők szakadozott szálai még körülötte keringtek. Már tudta, hogy minden szál fontos: mind valami rossz tulajdonság, helytelen cselekedet, hibás emberi kapcsolat maradványa. Meglelte a megoldást, a felfelé törő spirálishoz kell az összes hozzátartozó szálat kötni, akkor azok emelkedés közben tovább tisztulnak.  Valami emelő közeg kezdte könnyíteni a felfelé haladást: sok-sok Isten felé törekvő Lélek-Szellem felhajtó ereje. A megtöretés és megpróbáltatások szálait a megváltó Szeretet kapcsolta most már a rakétaként folyton felfelé haladó spirálhoz. Az összekötések helyein hegek keletkeztek, ami ijedelmet keltett benne. Egy megnyugtató hangból megtudta, ezek csak emlékeztetők és kisimíthatók. A kozmikus felelősség felemelő érzése árasztotta el. Van még feladat, de a segítség ismét jelentkezett. A még el nem rendezett szálak összessége egy szimmetrikus alsó spirálba rendeződött. És ezzel megszűnt a mélybe húzó örvénylés is, a fény már árad, a Gonosz hatalma ide már fel nem ér.

A Lélek és az emlékeztető lámpácska az ezüstfonállal egy kettős spirális orsó közepén volt már biztonságban. A bűnvonzás megszűnt. A Lélek teljesen átadta magát Istenének. A Kegyelem védőbúrája alatt haladt tovább. És a spirál szálai egyre rövidebbek lettek, kiegyenesedtek és végül eggyé váltak az ezüstfonállal. A Lélek a hosszú úton a Kegyelem védőbúrája alatt teljesen megtisztult, és hófehér menyegzői ruhában beérkezett Isten fényességébe.

A bűntelen Krisztus ezt az utat az isteni mérték szerinti gyorsasággal tette meg, az elejét a tanítványok szeme láttára. Odafönt a Fiút az Atya és a Szentlélek fogadta, és helyre állt az Isteni Egység. Ebbe a Szent Egységbe vezet a mi utunk is Krisztus által.

NAGY JÁNOS (Nagykanizsa)

Angyali vigasz

Egy angyal szólt hozzám: - Mire vársz, ébresztő!

Elkergetném elrontott életed álmát,

Mely százszor körbejárt keserű útvesztő:

Csak a hamvába holt vágyak tüze vár rád.

Csak az erdő mélyén megbúvó hűs patak

Érti meg az öregedés mélabús csendjét,

Hogy a lágy vízcseppek még erőt hordanak,

Vad vágtával írtad életed még nem rég.

Már lassult folyása, szelídült sodrása,

Megnyugodott a sokat látott, vén folyó;

Gátak közé szorított rend lett sorstársa,

Barátja pedig a megfáradt Föld golyó.

De ha vihar tépi a köré vont gátat,

Szilaj futással küzd le minden akadályt,

Kilép a medréből, mint megvadult állat,

Nem ismer törvényt, sem íratlan szabályt.

Múlt idők fényét idézve így vigasztal:

- Nem számít az a sok elrepült esztendő!

Elsuhant felettem, majd eltűnt az angyal,

Nem is volt angyal, csak egy madárijesztő!

Hozzám tartozol

Bűvös az este, csillagfénnyel ring

a homlokodra fon békés glóriát

a csend, közben álmos hangon kering,

mormol néked megtartó halk imát,

ki hozzám tatozol, mint testhez a lélek,

szenvedélyből szőtt színes álmok,

karácsonyi meghitt gyertyafények,

tavasz ágyon kinyíló kék virágok,

patak partján turbékoló béka zene,

surranó szellő-lánynak víztükör felett

eldalolt, szerelmet súgó üzenete,

melyet csókok emléke kergetett.

Hozzám tartozol, mint a verssorok,

mint remény, a költő életéhez,

templom mélyén megbúvó oszlopok,

bűnbánat, mit ott a vétkes érez,

ellenünk vétőknek megbocsátás,

mit magunkra maradva átitat

a feloldozás utáni békés áldás,

az Istentől kapott szent áhítat.

Hozzám tartozol, mint naphoz az este,

reggelhez a fürge léptű hajnal,

ki az éjszaka titkát kilesve

kinevette őt pajkos kacajjal,

mint vándorhoz a messzi végtelen,

hol az út végén szerelmet talál:

- Hozzám tartozol, te vagy az életem,

az élet nélküled nem több mint halál.

Az én ékszerdobozom

Csillag-mezőkön át suhan a gondolat:

Könnyű pille ötlet vágtat szelek szárnyán,

Végül itt hagy engem elhagyottan, árván...

- Tán morcos Istenek megírták sorsomat?

Nem lettem hadvezér, sem koszorús költő,

Lázadást szító csillag, - hős forradalmár,

Nem lettem eladó, - pénzre éhes kalmár;

Kevés volt ehhez e rövid emberöltő.

Mellemen nem fityeg kitüntetés, rendjel

Megszolgált vagyonom hiába keresem,

Házam kincsestára megmaradt üresen…

Nem vittem túl sokra, - maradtam csak ember.

Vén napjaim mégis boldogságban telnek,

Meglátom mindenben a rejtett szépséget,

Elővarázsolok sok mesés emléket

Ékszerdobozából rövid életemnek.

Kalmár Éva

Céltalanul

Halkan hajózom az élet folyamán,
újabb és újabb döntés visz tovább,
bár hajóm kitartóan előre halad,
a sodró víz csak apad és apad.

Nincsen célom, nincs végállomás,
minden kikötő csak látomás,
nem látom a helyet, hol kiköthetnék,
nem tudom a célom, melyért küzdenék.

Egyszer az út elfogy majd előttem
és megkérdezem magamtól: mi az amit elértem?
De csak bolyongok a világban félve,
nem is tudom éltemnek mi értelme.

Keresem a kikötőm, kutatom a céljaim,
de csak vesztegetem mit sem érő napjaim,
hajóm ha kiérne a kalandos tengerre,
iránytűm mutatója sehová sem vezetne.

Kell egy biztos pont, ezt jól tudom,
sokszor ezen jár minden gondolatom.
Lesz egy kikötő, hová kitartó hajóm beér,
és ott fog várni a nagybetűs tábla: CÉL.

////

Nagyapa!

Harang hangja száll tova,
Őt angyalok hívták el tőlünk máshova.
Fekete szalag lobog a szíveken,
könnyek gyűlnek a szomorú szemekben.

Betegsége legyőzte az erős harcost,
csak óriási űrt és háborút hagyott;
egykoron az ősz ember nevetett,
most is mosolyog, de arca beesett.

Szürke, esős napon a gyász volt az úr,
tárva nyikorgott a templom kapu,
fekete emberek ültek a padokban,
halkan szívek szakadtak meg sorban.

A temetőben esernyős tömeg ácsorgott,
a hideg szél minden megtört szíven átfutott,
búcsúzó ének hallatszott a légben,
a koporsó, fehér rózsa már a földben.

"Ne hagyj el Te is, drága Nagyapa!"
Már sok ember elment, Ő sem jön haza.
"Mit hagytál hátra, mi lesz velünk?"
Nem tudod milyen nehéz most nekünk.

Kitölteni a Te helyed már senki sem fogja,
szabad, tiszta lelkedet a Gonosz nem mardossa.
Segíts nekünk, kik küzdenek még!
Emléked szívünkben örökké él.

Elég

Szívemből kikívánkozik: ELÉG,
a pohár betelt: csordultig.
A múlt egy percre elég,
füstje táncol a csillagokig.

Elég volt abból, hogy 
panaszkodj a sanyarúságról,
ne hidd, hogy neked csak ez jutott!
Ébredj fel a pesszimizmusból.

Elég volt abból, hogy 
a pénz vezérel életedben,
ha kicsid is van, lehet az sok,
csak élj egyszerűbben.

Elég volt abból, hogy 
elfogyott a szeretet,
ilyet ne mondj: csak
nyisd ki a szemedet!

Nem élhetsz szomorú rabként,
hisz az egész Föld a tiéd,
nem élhetsz bezárt madárként,
hisz a kalitka nyitva rég.

Tárd fel szíved rejtekét,
szabadulj meg zsákodtól,
gondjaid engedd az ég felé
és kelj fel a nyomorúságból.

Tóth Ferencné Göndöcs Ildikó

Mondjátok meg, emberek

Hajnali pára szemünkre ül,

hűvös még a naptalan nap.

Lassan mozdul minden

míg a gép elindul, s életet arat.

Nyílik az ajtó, nyílik az ablak.

Lelkünkbe szívjuk a napot.

Érzéseink feltámadnak,

miket a teremtő adott.

Szép harmóniában varázs az élet!

Szívekben a láng is feléled.

Milyen csodálatos ez a helyzet,

mit élhetne minden nemzet.

Túl szép lenne, ha így maradna,

mert mindig akad ki felborítja.

Rombolni, zúzni házakat, szíveket,

s fentről atyánk semmit nem tehet.

Miért kell felborítani a világot?

Miért kell kiírtani sok virágot?

Miért kell városokat romba dönteni?

Miért kell életeket sorba kioltani?

Mondjátok meg emberek,

baj ha minden oly remek!

Baj, ha boldogok, vidámak vagyunk!

Baj, ha  szép terveken jár az agyunk!

Mondjátok meg emberek

Miért rossz aki szeret!

Miért a sok fájdalom,

Miért a sok ártalom!

Válasz nincsen, mint hideg télben,

éjszaka csendje úgy vacog a szélben.

Belül egy hang azt zengi folyton,

az úr majd átsegít minket a dolgon!

***

Hagyaték

Gyermekarcok, gyermekálmok.

Vajon mit remélnek?

Apró harcok, gyermek vágyak.

A jövőtől mit szeretnének?

Kis szemekben még alig

pislákol a szellem,

válik égő tűzzé

ahogy az idő múlik,

s kialakul: a jellem.

Még nem tudja útja hosszát,

még nem érti mi cél viszi,

egy világba, hova belépni

érett emberfővel teszi.

Ha kapott istentől tehetséget,

teremtett ember képességet:

Hát nyíljon meg szirma a virágnak

gyermek ...mutasd meg magad ...a világnak!

Légy a szellő, mely simogat!

Légy a nyár, mely hívogat!

Légy az orkán, mi mindent elsöpör!

Légy a minden, a földöntúli  gyönyör!

Légy művész.  Író , költő,  festő.

Énekes, táncos vagy épp szemfényvesztő.

Királyfi, vagy üldözött,

Színész,  vagy bánat által

Ó díszesen felöltözött...

Fogd a lelkem kezeddel,

szemem, fülem se fedd el!

 Vigyél magaddal...

Magaddal a múltba,

a jelen útján a távoli újba!

Nőjj  gyermek, arcodon látom

álmod óriás kivetítő vászon!

Melyen pereg a film..

már most indul, rajta...

Ne fogd vissza tudásod

írj az élet lapra!

Írd, mi benned van!

Mi kitörni készül

Légy megváltó gyermek

Hagyj valamit emlékül.

Ha léted gyertyalángja

Majdan kialvóban reszket

Lelked szíved rózsaszirma

nyugodva pihenhet.

Mert meg van írva....

Általad csodás életed, hited,

harcod, öröm-bánatod,

a sírba már nem viszed!

Néhány szóban, ha író lettél,

vagy költőként megihlettél!

Diák, magyar diák, ha teheted.

Diák . Írj magyar éneket!

Játszd el nékem ...az életet!

Lélekszirmok életed virágának

Szüleményei

Váltsák meg a világot, s

Legyenek általad,

a jövő reményei!

****

Művészek

Lehet szóval, lehet dallal.

Lehet tánccal, ecsetvonással.

Lehet magad, lehet mással,

a lényeg, hogy odaadással!

Ha adott isten tehetséget,

hozzá sok lehetőséget:

élj vele, mutasd meg a világnak!

Nyílj meg, mint szirma a virágnak!

Művész!  A szó oly fennkölt,

mitől más az ember,

lehet benned is él,

csak félelmedtől nem mer!

Művészek, ti balga lelkek!

Magatokról mit képzeltek!

Olyanok, mint bárki mások

sosem lesztek, mert Ti láttok!

Látjátok a színt a szürkeségben,

a napot a felhős –borús égben!

A dallamot a természetből,

az illatot a levegőből.

A mintát egy térkő sorról,

egy álmot… a rég megszokottból!

Művészek! Ti balga Óriások!

Szíveteket mind másoknak adjátok!

Csak oda nem jut el,

hova épp szánjátok!

A mindennapok ünnepelt királyai,

művészek, ti csodás emberek!

Hadd lássuk hát titkotok gyümölcsét,

s szívjuk magunkba, mint apró kisgyerek!

Hajgató Lázár

Faragott Krisztus

Álom egy üvegnélküli vitrinben, metszetekkel illuminálva, tömjén és gregorián dallamokkal szimultán használata a töltény űrnyi áramlatokban, klausztrofóbia saját faragott testeiktől. A némaságban zsibbasztó elsüllyedés cirkusza minduntalan akciósan. Itt lebegtek a különös harang látomások, nyomukban csonka reszelők és sárgaság ette imakönyvek. Merülő zsoltárok és metamorfózisban szenvedő aggodalmak, a jelenések robbanása, a bank automaták forradalmi keresztbe lényegülésében.

Odabent sötét volt, de odakint egy vékonyabb peremű jégcsap fény girland, mostohán szentjános bogár peremű körrajzokat vetett a frissen hullott hóra. A délutáni hazafelé szédülés fényverésében az elmúlt napok remény kavicsait is eldobálták már az utolsó vevők, divatosabb gesztusokkal óhajtották szeretteiket üdvözölni. Az elidegenedett ajándék szolgálat vitorláit felszabdalva húztak parókákat gyertyaszál lelkeikre, vigasztalanul díszítve facsúcsokra akasztott giccseiket. A dísztárgybolt bezárt. Az éhező fenyőerdők kiapadtak és az útszéli kofák furcsán arany fényűre ütöttek mindent. Elvitték a suvickolt angyalokat, a lábbal festett véseteket és menorákat. Latex balerinákat, színpadra öntött szenteket, porcelán talpú hó gömböket, az elvágyódó zenélő ékszeres pici fenyő dobozokat, a már készre csutakolt Szent család szamarait is. A végső elterülések előtt mindent.

Hibás történeti festése fakó volt az étvágytalan fénytől. Díszek és színek helyett sokkal inkább a vonásokra fektette a hangsúlyt faragója. Az egyediség rövidájulásai finom csiszolásban érvényesítették az elgondolás béklyóit. Nem olyan feltűnő csillagzatban alkották, mint ezüst testű porcelán társait. A kor férge csupán kopottas testéből falatozhatott. Lelke még gubónyi fénygömbben őrizte hitét, melynek szellemében vak szobrász mestere csiszolta ki a fából, melyet a templom udvarában vágtak ki.

Bár a megsemmisülés köztes filozófiák figyelme, az érzékelés és hit felszabadíthatja a kétkedés természet alkotta rajzait. A csókokat már nem lehet egy keresztre sem vissza varrni. Egyedül maradt. Kontrolálhatatlan lobogtak benne a remények. A többi bolti darab már sokkal modernebb. Fröccsöntött testűket fényes festékekbe mártották és néhányan még kacsintós szempárt is kaptak alkotóiktól. A feszületeik talapzatára pedig névjegytáblákat lehet csúsztatni. Van-e kereslet arra melyet hittel a szívükben alkottak emberek?!

Aligha lehet.

Jöttek tovább az újabb szereplők, lerágva szemeikkel minden csillogó kacsót.

Emelkedés – akciózás - alámerülés.

A régi atya eltávozott, és ő, jó néhány társával egy poros pince járatba került. Az ifjú atya, aki átvette az üzletet, nem hitt a régi kegytárgyak szent erejében, és bár gyermekként még ő is ilyenekkel ministrált, sokkal többre becsülte azokat a díszes, új darabokat, amiket drágábban lehetett eladni. A próféták arca és ruhája már egyforma volt, de úgy tűnt, ez senkit nem zavar. Lassan a mestereket sem érdekelte már, hogy lelket adjanak mindegyiküknek, csak az, hogy minél gyorsabban, minél több készüljön el a mosoly arcúra szabdalt prófétákból…

Az egész gondatlan irísztörés, akár egy üregben, neveket suttogva lopakodhatott benne a lélek. Tekintetével megérinthette Szent János fényeit. Összekenték vele az arcokat. Az emberek soha nincsenek egyedül az órákkal. Andalognak a széllel és megörökítik a szerelmet egy másfél centiméter széles polaroid fényben.

Kontrolálhatatlan éhező, kifacsart imák lobogtak. Nem létező szavakat idéztek a csiklandozó előjárók eladási kánikulájukban. A csonkig égetett hasonszőrű társait elszalasztók futottak zátonyra koordinálok és apácák háta mögött, az eladható keresztség bűn vasmacska – konstrukciók díszterén lángokba fonták hisz a tűzben előbb nyílnak meg a bűnbocsánat mű virágai.

Lassan beletörődött sorsába és a napok hetekbe nyúltak át, a hetek hónapok szirmait nyitogatták. Karácsony lett és újra elővették, de a díszítők ujjai újra és újra elkerülték alakját.

Az utolsó napok lobogó sürgölődése új polcokat teremtett mindenkinek. Szinte kifacsarták az atyák boltocskáját, nem is maradt semmi. Csupán ő a kereszten. A fiatal plébános az üveg betétes tölgyfa ajtóhoz lépett, és kitette a zárva táblát.

A kis faragott Krisztus lehunyta a szemét, érezte, ahogy egy könnycsepp folyt végig faragott fa arcán. Hát ennyi volt. Elmorzsolták az utolsó imákat is. Nem kellett senkinek. A faragott feszületek sorsa már nem az imák beteljesülése. Mindezek ellenére, nem érezte, hogy megtelne haraggal. Nem látott sem a papokban, sem a vásárlókban bűnöket, sem a kézben mely kifaragta, sem a szívben mely hittel töltötte meg. Csendben elmerült a sorsában. Tudta, új szentek és táncoló szűz anyák jönnek majd, de ő már nem lesz köztük. Visszakerül a pincébe. A sötétbe. A feledésbe. Furcsa… emberként vajon ilyen helyzetben, mit kellene éreznie?!

A horizont lassan sötétedett, és a hulló hó ezüst táncban ellibbent a könnyek felett.

Az utazó az árnyékok járását követte. Ezt már napok óta így tette. Az utcák az árusok, a kis leheletnyi szegletek zeg-zugai, a fényjátékok szakadásai, a jeges pelyhek girland repedései a még el nem morzsolt áhítatok absztrakt forgatag képei mind- mind érdekelték. A terekben, a házfalakra, a plakát kollázsokra éket ütő fénykarcok az emberi szíveket ritmikus- ám szeszélyes árnyvonalai finoman megérintették. Kávéházi teraszokon zenészek üldögéltek és már ismerős karácsonyi dalokkal fűszerezték az éjszakát.

Egy kislány aranyszínű csengettyű énekétől kísérten kinyílt az atyák ajtaja. Akik ismerték Johannának szólították.

– Kislányom, mit keresel itt? Nem úgy volt, hogy otthon találkozunk?

– Drága édesapám látom, jól ment az üzlet – felelte gyermeki bájjal, figyelmen kívül hagyva az atyai kérdést.

Johanna a faragott Krisztushoz lépett.

– A papa azt mondta volna, sok embert tettünk az idén boldoggá. – szólalt meg Johanna megtörve a csendet.

– Hát persze – hagyta rá az apja, hiszen a bevétel pontos megszámolásához figyelmen kívül kellett hagynia. - Természetesen…

Johanna végigsimította a faragott Krisztus arc vonásait és most az ő szeméből indult el egy aprócska könnycsepp, abban a pici kis mederben gördült végig, ahol a fény árnyékot vet.

– Milyen szép.– mondta, és a karjaival óvatosan átfonta a testét. - Édesapám, nem adná ezt az egyet nekem?

– Mi szükséged neked erre? – vonta kérdőre az apjai

– A papának akarom adni karácsonyra, hogy legyen mibe megkapaszkodjon az ő szíve, mert már olyan nehezen dobog szegénynek..

Johanna apja kántor volt és azonnal felismerte mit rejtenek a gyermek szavak. Meglátta lánya szívében azt, amit ő már elfelejtett. Abban a pillanatban úgy érezte, hogy a hatalmas forgatag fedélnyi kis boltjában már nem csak ketten teltek meg csordultig hittel és szeretettel.

Néha egy faragott lélek több fényt adhat, minden vándornak ebben a világban, mint az aranyba mártót díszes műanyagok életek.

Johanna gyermeki bájjal nézz rám ezüst fürtjei és unokái gyűrűjében az íróasztalom melletti képen. Ha nem találom az igét, csak kezembe veszem utolsó faragott ajándékát és letörlöm Krisztusunk könnyeit, melyek már az én szememből folynak…

…és boldogok.

--------------------------------

Édith dala

/Feleségemnek/

Ki későn ébredve nedves álmoktól értette meg, hogy soha nem fogja tudni a dolgok furcsa tűzét, sem fonákját, s kinek telehányt szíve két horizont között botorkál tétlenül, vágyát és könnyeit szárnyai idegen fehérjébe temeti. Talán óvó kart remél az el nem morzsolt imákért, vágyakkal takart gyertyacsonkokért, szerelemtől fájó vért, és csak annyi velőt, hogy a lélek zsilipek megteljenek, és talán – andalító, puha nyári estéken kilenc grammot a henye agyvelőn izzón feloldódó bujaságtól parázsló képzeletből is.

Attól tartok, hogy már nem leszek biztos többé abban, hogy valaki voltam, előtte. Szerelem, rúzs, eső, sodródó boros poharak és hálóingre tapadt ajkaim előtt – minden előtt. Tartom magam a fecnikre hányt mondatokban, el-elejtett szótagokban, mint az az édes itt hagyott báj az arcom mellett, már nem is próbálok beleolvadni, egyszerűen csak megnyugtat, ha úgy csodálhatom, mint valaki más béklyóit. A parfüm az évek múlásával elpattan a levegőben, otthagyva a gerincre rajzolt kecses vonalakat, elborítva az elmét, de a homályt megőrzi magának… Igyekszem nem suttogni róla a falaknak, hogy majd el kell menni az utolsó utazással, és az élet nem más, mint imáink visszatartása. A kettő egymás alternatív görbéje, egyforma perspektívitással a tenyérben.

„​Már megint elkésem” – ​gondolja magában Édith, aki egyébként vendéglátói diplomája után egy teljesen más jellegű cégnél dolgozik. Az ilyen különös váltások és döntések, tökéletesen árulták el személyiségének perfomansz attitűdjeit.

    Édithről tudni kell, hogy igen sokat agyal az élet nagy dolgain, aztán természetesen, mindent másképp vezényel le. Számára az élet különös mágia.

    Amint éppen várakozik az elágazóban, elsétál előtte egy kislány. Rövid, göndör barna hajú, zöld szemű kis angyal. Egy hatalmas fehér tojás jelmezben sétál édesanyával, akin tyúkanyó jelmez csúszkál.

    „​Milyen aranyos” – ​gondolja magában Édith. – ​Ha majd kislányom lesz, én is farsangkor így fogok vele beöltözni.” Aztán egy pillanatra édesanyjára gondol, de a mögötte lévő autós dudája széttépi az andalító ábrándokat. Aztán belefutnak a körforgalom mögötti zebrába. Fék, szigorúan fék.  Édith csak áll a zebra előtt és elmereng, egy idős párt lát meg az utca másik oldalán. Tekintet a tekintetben, kéz a kézben.

    „​Talán lesz férjem és én is így fogok vele sétálni.” – megbotlik az ajka a szavakat követően, így gyorsan hozzáteszi: „Hatalmas fehér tollas jelmezben​.”

Szerelemnek hívná a kecses rózsákat cipelő udvarlóit, a nyílt utcán, minden pillanatot, amelyben a női test végre megnyílik, hogy kivethesse vörös királynőit. Szenvedélyeknek hívná a hegedűt a forgószélben és gyengédségnek arca vonalán pulzáló érintéseket. Zenének hívná a parkokban felszakadt sóhajok ütemét, mert érintetlen és anyaságról álmodik. Olykor azt kérdezi magától, hogy milyen érzés lehet, ha belül élet lakozik, vajon melyik szeretett az. Szeretné megcsalni magát, már nem tetszik neki, ahogy táncol. Valójában belefáradt, hogy feltárja hajlatait az elosztogatott álmokért. Elszomorodik, mint nő és elmosolyodik az elpattanó pillanatban, mint gyermek.

Vannak sebek, melyek nem forrnak össze.

Édith, ahogy egyre jobban elmélázik, egy nő áll meg mellette. Körülbelül egyidős lehet vele. Bár Édith szemtelenül fiatalabbnak tűnt a koránál. Főleg kötött rénszarvas motívumokkal díszített sapkájában.

    Magas, fekete hajú, finom lilára festett tincsekkel. Exkluzív, érzéki finom megjelenés, szinte tökéletes eleganciával.

    Idegen érzés keríti hatalmába – deja vu. Ismerős mozdulatok egy ismeretlen nőtől. Nem nézhet vissza, de deja vu- jének minden pillantását intenzíven érzi auráján.

    „​Miért nézhet ennyire? Talán, megint beleültem valamibe?”​ –​ gondolja.

    – ​Feltételezem most azt a kérdést tetted fel magadnak, hogy beleültél e valamibe? – szólal meg finom suttogásként gyönyörű nő.

    – ​Egyébként nem, nem ültél bele semmibe... – mondja, aztán eltűnik az ébredő város forgatagában.

    Édith mereng, aranyosan, bájosan – de mereng. Figyelmezteti magát, hogy vezetés közben nem szabad. De az egész olyan, mint egy édes ájulás. Ismerős neki ez a nő. Mintha érezte volna már.

    Mintha régóta érezné…

Idegeneket gyűrt a lelkébe, de az életnek van egy olyan pontja, amely visszaköpi az emlékeket.

         Másnap reggel az autórádiójában, pont az a szám szólt, melyet drága édesanyja, mikor ő beteg volt, az ágyánál ülve dúdolt neki. Tovább kell menni. „Földvár felé fél úton” – Bródy János hangjától megrezdül minden lélek. Az emlékekre nem lehet emlékezni, az túl sok elveszett idő. Elindul a járdán, keresztül a nedves zöld fák alatt. Egyre csak azt a dalt dúdolja és dúdolja és dúdolja…

    Ahogy tekintetét a járdakő, vonalfutásaira szegezi, megpillant egy virágot. Egy apró lila virágot. Árvácska.​ Leszakíthatná, és finoman beletűzhetné a hajába. Valamiért mégis úgy érezte meg kell hagynia a téli napfénynek.

    Édith elkezd visszafelé sétálni.

Odalép a kávézó ajtajához, Számára ez olyan, mintha édesanyja kezét fogva belépne, gyermeki emlékei tisztására.

    - Édith, gyönyörű név, csak nem az édesanyja után kapta?! - az a különös nő volt, kinek még mindig furcsán remegett a tekintete őrajta.

    – ​Bocsánat a zavarásért! Ismerjük egymást?

    A nő csak mosolyog.                                     

    – ​Talán, mindnyájan Földvár felé tartunk kedves Édith, nem gondolja?! .

    – ​Beszéltünk már? ​–​ kérdezi.

    – ​Nos… ​– ​a nő gondolkozik. – ​Nem tudhatom. ​– ​mondja és mosolyog.

 – ​Még kisgyermek    voltál, mikor utoljára találkoztunk. Azért nem ismerhetsz meg.

    – ​Nos, igen, ezt most már lehetségesnek tartom.

    – Tudod, néha be kell zárnunk olyan ajtókat, melyek nem engedik nyitva tartani az életet.

    – Ezt nem értem.

    – Nem is fontos érteni a dolgokat, elég, ha érezzük azokat. Tudod Édith, talán minden ébredés egy újabb álom.

A nő felállt és kisétált a mosdó felé. Édithtel forgott a világ. Hirtelen felpattant és a nő után futott - de mosdó üres volt… és a nő már eltűnt.

Álmai már nem selejtek. A szép szavak kiférnek torkából, elvirágoztak benne, elvitték levedlett szirmaikat a vihar napjai. Tekintete nem fehér, mint a feltámadás és nem fekete, mint a halál, egész egyszerűen csak áttetsző, akárcsak azok hangja és tekintete, kik szép, puha nyárestéken a szaxofonok hangja mellett ülve, szerelemről beszélgetnek.

Édith elkezd visszafele sétálni.

       Az ajtónál egy levél… Régi századfordulós motívumokkal díszítve és egy lila árvácska hever mellette. Óvatosan felnyitja a borítékot. Kihajtogatja a dombor nyomott papírokat, majd elkezdi olvasni.

„​Születési anyakönyvi kivonat”​

„ H. Édith, Született: 1988. február 27.”

    Katapultálás. Landolás. A racionalitást már nincs idő bekötni. Az ajtó kinyílik, de nincs ott senki..

    „​Vajon ő volt itt? Az a nő, állhat mindezek mögött? Talán én magam voltam? Ennyire magányos lennék? Vagy az egész csak körülleng, mint egy elfelejtett álom?” ​– elméletek folynak át benne.

Az érzések mélyén egészen halkan dobogott a szív. A nyílt szemű rebbenéseken keresztbe tett lábakkal ültek a gondolatok és mind Édithtet figyelik.

        Hogy megnyugtassa magát, azt a régi dalt dúdolja.

        Édith elkezd visszafele sétálni.

   „Félúton” – dúdolja magában, amint a gondolatába botlik. Abba a nőbe, aki első találkozásuk óta különös érzéseket kelt benne.

        A nő elmosolyodik.

   – ​Látom megtaláltad a papírt. Akkor talán, ideje bemutatkoznom. Vagy megismersz enélkül is?

Ahogy a különös nő szájából kihullnak a szavak, a szemközti szoba antik szagú Orionjának hangszóróiból recsegve előbújik Édith dala.

Különös dolog a szeretet. Nem várt törésekben az idő palástján, bújik elő. Elsodor. Beléphetünk egy teljesen más uralomba, dimenzióba, körbe. Mintha a sorsunkban a technológiai forradalmaink óta lenne egy erős irányultság a teljesítés, a fejlődés felé. Talán minden még nem teljesedett be, még úton vagyunk. Az eszkatológia szerelvényeiről azért ne felejtsünk el néha leszállni, együtt lenni a szeretteinkkel. A tökéletesség felé állandó űzöttségben, nem szabad elengednünk az emberi kezeket. Az önzetlen, tiszta szeretet nemcsak az idő végén lesz, hanem már most van, mintegy vízjelként lobogva az idő mögött. Együtt kell cselekednünk lélekben, hisz csak így lelhetünk egymás szívében otthonra, hogy aztán egy régi dalt dúdolva, a másik kezében; tovasétáljunk a naplementében gyerekkori cukrászdánk felé.

Melegáné Csóti Ágnes

Önéletrajz

Melegáné Csóti Ágnes Éva vagyok, 1949. nov. 2-én születtem Kiskőrösön, szüleim negyedik, utolsó gyermekeként.

Petőfi Sándor szellemisége belengte a falunkat, a könyvek szeretetét már gyermekként megismertették velem. Bátyám Budapestről hozta a kultúrát, ő iparművész lett. A kor művészeit, íróit, színészeit, sikerült általa megismernem. Másik bátyám Szegedre került, ő és családja a komolyzenével jegyezte el magát. Nővérem fodrásznak tanult, tőle kaptam a sok romantikus könyvet. Kiskőrösön érettségiztem, - nehezen -, mert a tanulás helyett az olvasást választottam.

Budapestre kerültem „masamódnak” tanultam, de vizsgáim után a főnökeim az irodában találtak nekem munkát.

A könyveket - amit eddig olvastam, mindig tovább tudtam adni, újra meséléssel. Megtanultam, azonnal hangosan fogalmazni, és szüleimnek élményeimről 8-10 oldalas leveleket írni.

Három embert csodáltam gyerekként, a zeneszerzőt, az írót, és a szobrászt. Férjem tervező grafikus és szobrász. Az 1980-as évek elején mentettem át Nagyváradról. Vele kerültem Nagykanizsára.

Apám egész életét gépek mellett töltötte, majd anyám halála után írni kezdett és egy XX. századi család történetét hagyta ránk. Nyugdíjasként ezt kezdtem el gépelni. Először versek voltak bennem, de azt nem mertem leírni, majd jöttek a történetek. Fiatal barátnőim biztattak a további írásra, és hogy merjek nyilvánosság elé állni. A Facebook segítségével mára sok élő költőt, és írót ismerhettem meg.

2014-ben a Kanizsa Antológia 15. számában jelent meg először írásom nyomtatásban. Történeteimet magamról, és életem eseményeiről írom. Gyermekeim nincsenek, de minden egyes novellámra, mint „saját gyermekemre” tekintek. Ők hárman édesanyám, édesapám, és bátyám már nem tudhatták meg, hogy az írásban találtam önmagamra.

Köszönöm „Nektek ott fent”, hogy egyengetitek utamat.

Köszönöm mindazoknak, akik bíznak bennem.

Ki megy a nő után?

1974 júniusán már kezdett melegedni az idő, nem kellett vastagon öltözni. Budapesten a Vass utcában dolgoztam, és általában gyalog mentem haza a Ferenc körútra ahol laktam. Most nem akartam hazamenni, - gondoltam - elindulok a belvárosba egy rövid sétára. Jersey barna nadrág volt rajtam a kor divatjának megfelelően a szára alul legalább 20cm-es, korallszínű kis rövid ujjú buklé blúz a felsőm, félhosszú hajamat kék-színű mintás sállal hátra kötöttem. Teljesen lazán voltam öltözve, nem készültem sehová, csak kicsit szét akartam nézni a belvárosban. Nem akartam vásárolni, csak úgy elindultam, hogy ne menjek mindjárt haza, hiszen ott semmi, és senki nem várt…

Barátomat, akivel nyolc hónapig jártam, hazugságon kaptam. Május végén megbeszéltük hogy hazautazom, nővéremmel jövök vissza, vele leszek, ezért más programot csinál magának. Nagyon meglepődtem, amikor Batthyány térről gyalog a Bem rakparton elindultunk, a Bem tér irányába. Az ő Wartburgja egy cukrászda előtt virított vasárnap este 8-kor, ami a mi törzs helyünk volt. Nem sok autó járt abban az időben Pesten, nem csoda, ha a lerobban rozoga kék kocsit, azonnal felfedeztem. Persze ez egy kitérő volt, mert mehettünk volna villamossal, és akkor biztos nem találkozom a kóbor autóval. Nem akartam bemenni a presszóba, nem voltam rá kíváncsi, vajon kivel találkozik.

Mondtam is, - ide szoktunk járni, gesztenyepürét enni.

Azért még viccesen megjegyeztem: - ide biztos nem a rokon nénit hozta el fagyizni! Nővérem a hallottakon kicsit csodálkozott és ezt szóvá is tette:

- Ilyen könnyen veszed az egészet?

- Miért, most mit kellene csinálnom, berohanni, jelenetet rendezni egy cukrászdában, hogy mindenki rajtam nevessen?

- Biztos meg volt rá az oka, hogy most mást vitt el gesztenyézni!

Felmentünk bátyámékhoz, nővérem náluk szállt meg, tőlük akarta intézte dolgait. Persze azért dühös voltam, csak ott a lakásban tört ki belőlem a méreg, amikor már elengedhettem magam.

Kedden telefonált, - itt van a nagybácsikája külföldről, nagyon fáradt, őt kell vinnie, ezért egy darabig nem találkozunk. Nem említettem, hol láttam autóját. Csütörtökön elment bátyámékhoz velük beszélgetett, ő nem mondta miről volt szó kettőjük között. Vasárnap bátyám új műtermébe meghívott minket. Hazafelé a Margit-szigeten sétáltunk, sógornőmmel, két lányával, ha keresett sem találhatott meg, számára ismeretlen helyen voltunk. Hétfőn munkahelyemre telefonált, hogy este menjünk moziba. Valamiért nem jött a villamos, csak háromnegyed 8-ra értem a mozi elé, de nem várt meg. Akkor nem volt mobil telefon, emlékszem nem volt csoda, ha nem jött a villamos. Kedden telefonáltam, hogy mi történt, tisztáztunk mindent, de már semmi nem volt olyan, mint régen. Vasárnap telefonált, hogy viszi a rokont Szegedre, majd találkozunk hétfőn este fél 8-kor, de nem jött. Kimentem hozzájuk-Zuglóba, anyukája látott vendégül fél 10-ig vártam, visszavittem a pulóverét, ami nálam maradt. Kedden 10-kor felhívott, szerdán este 8-kor találkozzunk. Sokat túlóráztam, bérelszámoláson dolgoztam.

Szerdán este fél órát várt rám. Szokott dolgokról beszéltünk, a lényegről, hogy ezt itt befejeztük. Munkahelyemről hazavitt a Bakáts-téren át a Ferenc körútra, ahol a piros lámpánál kiszálltam kocsijából.

- Szia Szivikém, - puszi és kiléptem az életéből. Olyan szomorúság volt az arcán, amilyennek előtte soha nem láttam. Azt hogy miért szakítottam vele? Soha nem mondtam el neki. Nem azért, mert láttam a kocsiját, már tudtam, valaki más van az életében. Nem akartam egy olyan „fiúval” kapcsolatot, aki soha nem fog felnőni. Kiszámíthatatlansága zavart, kereste a veszélyt, a bajt. Számára élvezet volt, ha féltem, olyan filmek sorozatát néztem vele végig, ahol csak vér folyt. Úgy mentünk az autóval, hogy imádott hírtelen fékezni, ha kiszakadt a fék, az előttünk álló autóba rohantunk. Egyszer színházba ezért nem mentünk együtt, mert a Rákóczi-térnél ugyan ezt meg csinálta, - kiszálltam kocsijából, és elmentem egyedül. Tévészerelőként járta a főváros utcáit, nem volt gond, ha számomra teljesen ismeretlen helyeken kötöttünk ki, és leállított kocsiban csókolóztunk. Csak azt nem értettem, miért kellett vele, a legeldugottabb utcákban lennem?

Én nem féltem senkitől, csak lassan tőle.

Az esti szakítás után, egész éjszaka nem aludtam.

Másnap telefonált sógornőm, ez június 13-án, egy csütörtöki napon volt.

- Ágneska gyere fel hozzánk, itt van papa, Stefi is megérkezett Nagyváradról, vacsoráz nálunk.

Stefi, bátyám barátja volt. Még a ’60-as évek közepén forgattak egy rövid filmet róla, látta a tv-ben elhatározta, hogy felkeresi. Ő is dolgozott fával szobrokat faragott. Kétévente kapott útlevelet, és amikor sikerült átjönnie Magyarországra felkereste az Ipar Művészeti Vállalatot, - bátyám címe érdekelte. Persze nem akarták, az titok, - de addig erősködött, - Csóti Gábor iparművész miatt jöttem Magyarországra, - végül célhoz ért. Beállított ismeretlenül, barátságuk akkor kezdődött.

Ők négyen, régóta ismerték egymást. ’69-ben, amikor Pestre kerültem apukám fehér Moszkvics 403-as kocsijával voltak Erdélyben. Öten nyaraltak együtt bátyám feleségével, Stefi szintén nejével, és apám. Nekik nagyon emlékezetes volt a kirándulás, mert papa, az autó pótékszíját Kiskőrörön a garázsban egy szegre felakasztotta… azt magával kell, vigye, de nem vitte…! Kint az Erdélyi rengetegben az egyik bekötőnél elszakadt az ékszíj, ott maradtak a kanyarban.

Esténk jól telt a fiúk mesélték a történeteiket, mi lányok meg hallgattuk.

Hétvégén az albérleti szobámban maradtam, takarítottam, szobámba cserépkályhát raktak és azzal voltam elfoglalva. Mária néni lakásában hárman éltünk. Ő a nagyszobában, én a szobájából és az előszobából nyíló kis szobában, a konyhából megközelíthető „cselédszobában”egy férfi albérlő. A szobámban nem volt fűtés. Mária néni előtte a lányával élt együtt, egész nap összenyitották a szobákat. Napközben kis szobám így melegedett, most kaptam egy külön cserépkályhát, télen éjszakára ne legyen hideg.

Az albérlő fiú Károly, segített a bútorokat rendezni. Vele akkor ismerkedtem és délután egy közös tv, nézéssel ünnepeltük a külön fűthető szobámat. Tv, csak Mária néni szobájában állt. Jó buli volt Mária néni egy nagy karosszékben a szoba közepén, háta mögött nagy párnával, mi meg két oldalán egy-egy kényelmetlen rugós széken mind két testőr, úgy néztük a filmet. Károly nálam alacsonyabb volt, a széken nagyon kihúzta magát, Mária néni feje fölött valahogy lásson, mert onnan figyelt. Addig-addig segített egész nap, végül Mária néni segítségével kapott egy „puszit”. Károly dicsekedett, tud kártyát vetni. Kíváncsi voltam tudományára végül hagytam az unszolásnak. Jóslásának az volt az eredménye, „hatalmas” változás lesz az életemben.

Kedden telefonált sógornőm, papa vasárnap visszautazott, ők elutaznak, Stefi van csak a lakásban. - Na akkor oda most nem megyek még csak véletlenül sem, - gondoltam, - kicsit furcsa volna, ha felállítanák hozzájuk, mikor tudom, hogy nincsenek otthon.

Június 19-én, szerdán elindultam a belvárosba sétálni. Séta közben jutott eszembe, sógornőm testvérénél van egy ruhám, amit átalakított, szólt, - menjek fel hozzájuk próbálni. Utam már nem volt annyira céltalan. Tudtam, még nincsenek otthon, így nyugodtam bolyongtam a belvárosban. Szerettem sétálni, a kirakatokat végig nézni. Néha, nem csak egy szép ruhán akadt meg a szemem, hanem az üveg azt is vissza-tükrözte, ha engem figyelt valaki. Sétám vége az lett, buszra szálltam, és a Rózsa-dombon a Levél utcába találtam magam. Erzsiék már otthon voltak.

Nagy beszélgetésben, ruha próbában voltunk, amikor csengettek.

- Ki a „fene” lehet az? – kérdezte dörmögő hangján Endre, Erzsi férje, mert nem igen vártunk senkit. Stefi állt a bejárati ajtó előtt, mosolyogva, mert a kedves kiszólást a vékony előszoba ajtó engedte hallatni.

- Hát felevett a „fene”, hozzátok, mert Gáboréknál nem várt senki, és nem szeretek egy idegen lakásban egyedül kuksolni, - mondta nevetve, amin aztán mi is jót derültünk.

Jól meg nézett körbe járt, és nevetve kérdezte:

- Nem jártál te a belvárosban, Petőfi utcában?

- De ott sétáltam, onnan jöttem fel Erzsiékhez!

- Akkor téged láttalak délután, ahogy előttem mentél. Egy kicsit ismerősnek tűntél, lebegett a barna nadrágod szára, és a tömegben meg-megpillantottam a korál felsődet. Nem mertelek leszólítani, alig ismerem a pesti szokásokat, nem szerettem volna egy nagy pofont kapni ott a belvárosi tömegben tőled. Megvártam, amíg felszállsz a buszra, most itt vagyok. - Mondta barátságosan.

Családi vacsora egy fővel bővült, vidáman beszélgettünk. Búcsúzás után, már nem kellett egyedül a pesti éjszakába haza indulnom. Esti séta, le a Rózsa-dombról, Rómer Flóris utcába - a sarki ház, ahol ’69-ben, laktam, - majd a Margit utca sötét lépcsőin letipegve, kiértünk a Mártírok útjára. Először Margit hídig kísért, aztán úgy döntöttünk, hogy a hídon is átmegyünk. Nem siettünk, nem volt család, a bátyámék, apám, csak ketten sétáltunk és beszélgettünk. Elmondta, öt éve már látott egy fotón, amikor apám eldicsekedett vele. Az éjszakai fények, a mellettünk elsuhanó villamos süvítő hangja, elrepített minket egy másik világba, ahol nem volt idő és tér, ami közénk állt volna.

A hídon hűvös szél borzolta meztelen karomat, talán átölelt, kicsit valótlanná téve a pillanatot. Volt, hogy nem láttunk mást, ketten botorkáltunk a hídon se villamos, se autó, mentünk a felvillanó fények felé, át a túl partra. Nem tünt semmi lehetetlennek azt sajnáltuk, a hídnak vége lett, és megérkeztünk Szent István krt.-ra. Tudtam bátyám barátja, nem gondoltam másra, csak arra, egy kedves ismerőssel járok az éjszakában. Humoros volt, és nagyon előzékeny, kedves volt a hangja, és huncut szemekkel nézett rám. Villamos megállóban barátságosan, kézcsókkal búcsúzott el.

Szinte hihetetlen volt számomra.

Kézcsók… nem csak mondta… meg is csókolta a kezem!

Kedden sógornőmnek kórházba kellett mennie, én főztem vacsorát a családnak, a lányoknak, a két „fiúnak”. Nem unatkoztam mellettük, sziporkáztak, öntötték magukból a vicceket, - elég nehéz volt számomra a főzés, - közben azt figyelni, mert ott álltak mellettem, hogy mit mondanak, teríteni, és mindent jól csinálni. Kaptam egy kis ízelítőt a család fogalmából.

Akkor találkoztunk utoljára, bár neki csak július elején telt le az egy hónapja. Nem tudtam, csak sejtettem, talán két év múlva újra láthatom. Számomra akkor még nem jelentett semmit. Családjával Erdélyben élt, bátyám barátja volt. Kicsit más volt, mint azok a fiúk, akikkel eddig összehozott a sors. Egy férfi, akinek tervei voltak. Csak egy találkozás volt, egy séta, végig a Margit hídon. Bennem maradt egy emlék, kicsit más szemekkel néztem ezután a hozzám csapódó fiúkra. Más igényeim lettek, már többet akartam. Kevés volt egy tánc, egy csók, ami gyorsan elcsattant egy rövid ismeretségnél, már nem akartam mindenáron fiúkkal ismerkedni.

Vártam, figyeltem és tudtam, valaki eljön az életembe.

Talán Ő?

Már nem siettem.

---------------------

Döbbenet…

1977 egyik novemberi napján, Budapesten, a 32-tesek terén álldogáltam. Nem tudtam, kivel fogok találkozni, mert nagyváradi barátom Stefi csak annyit írt, - valakit sikerült találnia, akik Budapestre jönnek Váradról, velük szeretne ajándékot küldeni. A téren sokan járkáltak, csak egy nőt és egy férfit láttam, (aki karján egy kisfiút tartott) ezért nem gondoltam, hogy ők lehetnek, akikkel találkoznom kell. A hölgy mosolyogva, barátságosan nézett rám, kivált közülük, felém jőtt, majd üdvözölt. Kiejtéséről tudtam, őket várom! Nem sok időm maradt arra, hogy bármit gondoljak, mert a feltűnően jóképű férfi karján a szép gyermek látványa kicsit megnémított. Rövid bemutatkozás, beszélgetés, hívtak, tartsak velük a közelben lévő egyik lakásba, ahol egy rokonnál szálltak meg. Nyűgös gyermekét a férfi karjában tartotta. Szép fekete szemű kisfiú már nagy volt ahhoz, de apja nem tette le csak ott a kis földszintes lakásban, és vitte azonnal aludni. Mondták, - ma egész nap talpon voltak, a gyermek nagyon fáradt. Az élmény, a zaj nagyon kimerítette, jobb, ha lefekszik. Nem sokáig maradtam, csak addig, míg két üvegsört hárman megittunk. Gondoltam ők is fáradtak lehetnek, elköszöntem tőlük. A csomagot átvettem, de nem akartam ott kibontani, ezért futottam haza az „albérletbe” ott végre megnézzem, mit küldött barátom.  Csokoládét, és levelet.

A rendszeresen érkező heti mellé, nagy öröm volt számomra a plusz levél.

Akkoriban a legsötétebb „Ceausescu” időben nem volt senkinek pénze, mindenből pénzt csináltak az emberek, amiből csak lehetett.

Újdonsült ismerőseim említették, kevés forintjuk van, kis apróságokat tudtak magukkal hozni. Arra kértek segítsek azok eladásában. Bejönnének munkahelyemre, ami akkor a Vass utcában, Sapka és Kalap Szövetkezetnél volt. Irodában, könyvelőként dolgoztam, sok embert ismertem. Sikerült nekik egy-két kínai törölközőt, zoknit, trikót, bőrkesztyűt áthozni, abból szerettek volna valami kis forintot kapni. Sári jött fel gyerek, férj nélkül. A bent dolgozók pár száz forintért megvásárolták azokat a holmikat, amire esetleg szükségük lehetett.

Valamiért pont akkor jött be hozzám egyik barátnőm, neki Sári irhabundája nagyon megtetszett.

- Nekem bundád kellene, azért bármit megadok!

Sári bundája teljesen új volt. Ujján, alján, hosszú szőrök lógtak. Akkor ilyen volt a divat. Azért hozta, hátha valakinek jó lesz, - hogy ez ennyire gyorsan fog menni, nem gondolta. Az volt a kérdés, Sári mit vesz magára, ha eladja a bundát, mert következő nap este már utaztak vissza. Barátomtól kaptam egy sportos rövid kabátot, amit Váradon varrtak, azt ajánlottam fel.

- Van nekem, egy alig használt rövid kiskabátom, abban nem fogsz megfagyni, ha azt felveszed! Igaz nem hosszú kabát, de legalább nem lesz feltűnő, hogy nem a tiéd, mert az én hosszú kabátomat a földön húznád.(Nem mondtam, hogy kitől kaptam.)

Másnap reggel hoztam a kabátot, Sári a bundát, Ancsa barátnőm a pénzt. Sáriék rohantak tovább, talán a kapott pénzből még tudnak vásárolni.

Így Sári az én kabátomban utazott vissza.

Furcsa idők voltak ezek az évek, már csak nevetve emlékezünk rá, de akkor halálosan komoly volt minden, főleg az életünk.

Karácsony Romániában akkor még munkanap, szilveszter volt kétnapos ünnep. Karácsony után, két ünnep között utaztam Váradra.

Budapesten a taxis alig tudta kocsiba tenni csomagjaimat.

Váradon hideg volt, sok hó esett mire a vonatról leszálltam. Szánkóval várt barátom az éjszakai állomáson. Taxival nem lehetett hazamenni, arra nem vállalkozott senki.

Oda ahol engem fogadott semmiképp. Fent a váradi hegyen, az ismerős szőlőbirtokán egy nagy házban, annak egyik szobájában és az előtérben lévő szőlőprés szomszédságában rendezkedtünk be. Mindennel el voltunk látva. Barátom már előre igyekezett a hegyre mindent felvinni. Pót-karácsonyt tartottunk jó meleget csináltunk, finom ételeket ettünk volt pezsgőnk, hozott fenyőfát. A sok ajándék a meglepetés, amit neki vittem barátságossá, és felejthetetlenné tette a körülöttünk levő zord időket.

Szilveszter éjszakára a városba mentünk Sáriékhoz.

Barátom munkatársa volt János, Sári a felesége, Zsolti, akit apja karjaiban láttam Pesten, már nem voltak ismeretlenek. Ők voltak a barátaink abban a zavaros időben, amikor tilos volt vendéget fogadni bárkinek Magyarországról. Nem akartuk nekik bántódásuk legyen, ezért nem igen mutatkoztunk velük, csak sötétedéskor mentünk hozzájuk. A sötét lépcsőházban, a rozoga liftben, amivel felmentünk nem találkoztunk senkivel. Végül egy tíz emeletes ház nyolcadik emeletén kötöttünk ki.

Náluk értettem meg - amikor mesélték – hogy, Zsoltikával voltak Pesten, őt vitték orvoshoz. Zsoltikának szüléskor nyakára tekeredett a köldökzsinór. Oxigén hiányos volt, a kisfiúnál mostanra kezdett egyfajta zavartság jelentkezni. Váradon nem mondtak semmit, ezért hozták Magyarországra, hátha itt többet tudnak az orvosok. Sajnos, csak azt tudták mondani, - a szép, fekete szemű kisfiú mindig másokra fog szorulni. Jó lenne esetleg azon gondolkozni, legyen még egy testvére, aki majd gondját viseli.

Zsoltikától szép nevet kaptam, „Áká néni” – nek, hívott.

Bent a lakásban nehezen éltek, hideg volt, ezért jócskán kellett inni, hogy valamitől felmelegedjünk. Sokat nevettünk pesti élményeiken, mennyire idegen volt számukra minden. Nagyon örültek, az utolsó napon vásárolt holmiknak. Elsejére hófúvás volt alig tudtunk elindulni, buszra szállni, hogy végre feljussunk a hegyre. Az állomásig villamossal mentünk, onnan gyalog. Végig süvített a hó, minden lépésért meg kellett szenvedni, mire felértünk teljesen kijózanodtunk. Nagyon fáradtan érkeztünk a házba. Reggel nyolc volt mire lefeküdtünk, de nem mertünk elaludni, attól féltünk, az ócska olajkályhában a szél visszafújja a szénmonoxidot. Felöltöztünk, lementünk barátom édesanyjához aludni a városba.

Kaput alig tudtuk kinyitni, pár órával előbbi lábnyomunknak már nyoma sem volt. Út mellett drótkerítés hálóit a hó már összefonta.

Dél lehetett, amikor ágyba kerültünk. Reggel Magyarországra kellett utaznom.

Mindig fájó szívvel jöttem haza, nem tudtam, mikor tudok legközelebb Váradra menni. Én utazhattam, barátom kétévente kérhetett útlevelet. Egy hónapig maradhatott, de számunkra az már nagyon kevésnek bizonyult. Négy évig tartó levelezés után sikerült a házasság kötés, amit Nagyváradon tartottunk.

János lett férjem tanúja, nekem más ismerősöm nem lévén Sári. Apukám tudott átutazni a családból.

Esküvő után apámmal vonatra szálltunk, szép esküvői csokorral kezemben harmadnap Budapestre érkeztünk. Még egy év, mire férjem törvényesen átköltözött Magyarországra.

Sok pecsét volt az útlevelemben mire ennek a mozgalmas öt évnek végére értem.

Utána ritkán jártam Váradra. Férjem volt az utazó, ő járt haza a családhoz, Váradon maradt lányához, édesanyjához, testvéréhez régi ismerősökhöz. Egyre kevesebben maradtak, közben sokan áttelepültek Magyarországra, találkozókon kisebb volt a létszám, a halál sok barátot elért.

Jánossal, Sárikával, drága Zsoltival ritkán találkoztunk. Jánost egy lepusztult kórházi szobában láttuk utoljára. Ahogy beléptünk, egy másik világban, szinte a XIX. században éreztem magam. „Psyché” c. filmben látott, kórházat juttatta eszembe. Ott csak a képek sokkoltak, most éreztem a filmnek minden bűzét. Nehéz, dohos falak áporodott szaga mellett, borzalmas éter és klór terjengett a levegőben, amitől alig lehetett levegőt venni. Nagy melegben annyi légy volt, hogy éppen beszélni tudtunk. Attól féltem, ha kinyitom a számat, bekapok egyet. Nem értettem, a XX. században, hogyan lehet egy nagyvárosi kórház szemészete ennyire lepusztult.

János nagyon letört, megviselt volt. Nem bízott jövőben, orvosokban, nem hitt már csodákban. Rossz volt a szeme, és egy alattomos betegség is elérte. Nehezen mozgatta kezét, lábát. Az a szép fiatal férfi, akitől a téren - amikor először megláttam - még a lélegzetem is elállt, aki akár mozi sztár lehetett volna, mert úgy nézett ki, - most teljesen összement. A sok rossz ital, nélkülözés, sok bizonytalanság, nincs mit enni, „inni kell valamit, mindegy hogy mit, csak ártson” – megviselte.

Nem sok időt adott ezeknek az okos, értelmes embereknek a sors. Sorba mentek el, a régi barátok. Nem volt már miért Váradra menni. Nekem legalább is nem.

Még messzebbre kerültünk egymástól. Nagykanizsára költöztünk, az utazások számomra sok nap szabadsággal jártak, dolgoztam, itt kellett az életünket újra kezdeni. Hosszabb ideig szinte semmit nem tudtunk a másikról. János haláláról egy értesítést kaptunk, a temetésre nem tudtunk elutazni. Karácsonykor, Húsvétkor érkezett levél, pár szó, ők ketten Sári és Zsolti hogyan élnek. Nehezen.

Sári legnagyobb gondja gyermeke volt. Mi lesz Zsoltival, ha ő elmegy. Biztattam, telefonon keresztül, ne csüggedjen, fogunk még találkozni, látjuk még egymást, de mikor?

2013 Húsvét hétfőn telefonált. Nem mertem mondani, készülünk egy nyári találkozásra. Férjem testvérének lánya meghívott minket családjához. A román határhoz közel, de Magyarországon élnek, így nem gond tőlük Váradra menni. Nyárra terveztünk kirándulást, abban Sári és Zsolti is szerepelt. Férjem - amikor telefonáltam - nem biztatott még, hogy elmegyünk.

Június 15-én szombat délelőtt reggeli után kiosztottuk az ajándékot. A csokoládé a hosszú út alatt egy kissé megolvadt, de az olvadt csoki is csokoládé, az íze szerencsére megmaradt.

Sárikát, a régen látott barátot délelőtt hívtam fel. Meglepődtem, mert nem az ismerős hang szólt vissza a telefonba. Bemutatkoztam, egy ismeretlen női sírással küszködő hang válaszolt.

- Már nem tudom Őt adni, mert meghalt!

- Meghalt? - kérdeztem elcsukló hangon.

Magyarországról keresem, régi barátnője vagyok, ritkán szoktunk beszélgetni, akkor is telefonon. Utoljára Húsvétkor hívtam, most szerettem volna személyesen meglátogatni.

- Sajnos, még májusban elment - mondta az ismeretlen hang, akiről már tudtam, egy női rokon. Rólunk nem hallottak, nem tudtak minket értesíteni haláláról.

- Zsoltikával mi van? – kérdeztem.

- Zsolti még nem tud anyja haláláról. - Nem tudtuk neki megmondani, - hallottam a telefon másik oldalán - nagyon kevés idő telt el.

- Szeretne vele esetleg beszélni? – kérdezte a rokon.

- Szeretnék. Ki tudja, valaha fogom-e még hallani?

Így tudtam pár szót beszélni, azzal a kedves beteg gyerekkel, aki már nem volt gyerek, de számomra az maradt.

Elköszöntem. Nem értette, ki vagyok, édesanyja nem tudta mondani:

- Áká néni hívott minket telefonon, gyere Zsolti, beszélj vele te is!

Gyerek volt, amikor utoljára láttam, most felnőttként nem fogom látni.

Sajnáltam, hogy nem sikerült utolsó találkozásom, mindig ígértem, megyünk és meglátogatjuk. Sári betegségéről nem mesélt.

Beszélgetésünket férjem végig hallotta, alig tudott megszólalni.

Van egy gyönyörű porcelán kancsó, amit Sáritól kaptam, ezzel a kísérő szöveggel:

„Ezt, azért adom neked, mert te biztos vigyázni fogsz rá! Igaz össze van égve, csak ennyi maradt egy lakástűzből, amikor nagyszüleim lakását a románok felgyújtották.”

Az égés nyomait csak akkor látod, ha kezedbe veszed. Másnak csak egy fehér kancsó.

Nyugodjál békében!

„Amitől félsz, az bekövetkezik!”

Igen, ettől a találkozástól féltem. Nem gondoltam, hogy mégis megtörténik, ami az agyamban volt. Már soha nem fogok vele találkozni, pedig szerettem volna. Távolság nem ad mindenre felmentést. A sors nem ad lehetőséget arra, hogy találkozzunk azzal, akivel beszélgetni szeretnénk:

Döbbenet – mécs.

Lelkedet a fény

égig emelte!

Szívemben,

jéghegyet

hagytál!

--------------------------------

Férfiak

Budapestre utaztam. Délelőtt 11-re volt megbeszélve találkozásunk, a Corvin-köz egyik kávézójában, egy ismeretlen hölggyel.

Buszpályaudvarra férjem kísért ki, előreváltott jegyem volt, így nem kellett idegeskedni, hol fogok ülni. Buszunk, indulás előtt 5 perccel állt be a megállóba. Bármennyire is igyekezett közel ötven ember felszállni, csak 15 perces késéssel indultunk utunkra. Talán ez az idő, Pestig csökkenni fog, - gondoltam.

Harminc percet késtünk. Corvin-Plázába még nem jártam, ezért az egyik üzlet ajtaja előtt álló fiatal biztonsági őrtől kérdeztem meg, hol találom a jelzett kávézót. – Itt mindjárt magával szemben, látja ott a felirat, ott a kávézó! – szólt a kedves eligazítás.

Az ismeretlen hölgy, akivel találkoztam, kedves ismerőssé vált, a vele eltöltött idő gyorsan elszaladt. Három óra, ami érkezésemtől, indulásig maradt, egy kellemes szép emlékké vált.

A busz mellett húsz perccel indulás előtt, nem a reggeli sofőr állt. Miután megnézte beszállási jegyünket, azonnal beszállhattunk. Az én jegyem, nem az ablak mellé szólt, és a mellettem lévő helyre egy kártya volt helyezve. Háromszor álltunk meg, hogy utasokat felvegyünk. Utolsó megállóhelyen egy idősebb férfi állt mellém, - ez az én helyem! – mondta, gyorsan az ablak mellé ültem, így utaztunk tovább. Elővettem a „Readers digest” májusi számát, folytattam az érdekes cikkek olvasását, amit már reggel elkezdtem.

Hosszú hallgatás után a férfi megkérdezte tőlem:

- Ez a reggeli busz? Most két járatot indítottak a végállomásról?

- Nem, csak ezt az egyet, ez biztos nem a reggeli járat, mert akkor ugyan ide szólt a jegyem, a középső helyre, és nekem most is oda szól a jegyem! Férfi azt válaszolta: - nem láttam a reggeli járaton.

Közben olvastam, nem akartam vele beszélgetést kezdeni, nem meséltem el, hogy én emlékeztem rá. Reggel egy üléssel hátrébb ültek egy idősebb úrral. Egész úton történelemről, politikáról vitatkoztak. Nem voltak hangosak, beszélgetésükből foszlányok jöttek át. Olvasás közben egy-két szóból következtetni tudtam, mikor éleződött ki vitájuk.

A Naptól meleg buszon, az ablakhoz voltam szorítva. Csak egy kézi táska volt nálam, amit az ölembe tartottam. Átmelegedett vizemből ittam pár kortyot, de szomjamat nem oltotta. Árnyékoló függönyt behúztam, az erős napsütésben csak így tudtam olvasni. Légkondi ment a fejem fölött, keverte a levegőt, de a reggeli korán kelés kissé elálmosított. Nem voltam barátkozó kedvembe, a férfi elejtett egy-két szót, akkor fél mondattal válaszoltam. Sejtettem, utastársam beszélgetni szeretne. Késöbb elővette jegyét, abból egyértelműen kiderült, nem is mellém szólt, hanem a hátsó ülések egyikére.

Félúton buszunk megállt egy rövid pihenőre, mindketten leszálltunk, amikor mellém állt, hogy megint leüljön, azt mondtam neki:

- Szeretnék kívülre ülni! Először, mert oda szól a helyjegyem, másodszor meg azért, mert a város keleti oldalán lévő megállóban le szeretnék szállni, nem akarok a végállomásig utazni.

- Én is ott fogok leszállni, ezért nem kell megváltoztatni a helyét, majd én kiengedem magát, csak addig utazom. - mondta útitársam. Hallhatóan, nem akarta az ülésrendet megváltoztatni.

Nem tetszettek a hallott szavak, ezért határozott hangon arra kértem:

- Vagy üljön az ablak melletti ülésre, vagy keresse meg azt a helyet, ahová jegye eredetileg szól!

Kicsit vonakodott, aztán mégis beült az ablak mellé, végre elfoglalhattam a helyet, ahová jegyemet megváltottam.

Megnyugodtam. Megettem maradék olvadt csokimat, megittam kevés kis vizemet, és lassan helyreállt a vércukor szintem. Tudom milyen utálatos, ingerlékeny, vagyok, ha a vércukrom lemegy, nem akartam, hogy ez bekövetkezzen. Egész nap két szendvicsen, és egy nagyadag kávén éltem.

Fürdő előtt lekanyarodtunk a sztrádáról, alig fél óra volt még hátra utazásunk végéig. Beszélgetni akart utastársam, annak ellenére, hogy én továbbra is olvastam, ő csak mondta a szövegét.

- Ha maga ott száll le ahol én, akkor hogyan van, hogy még soha nem láttam magát?

Gondolom fél úton, ezen gondolkodott, és most kibökte, ami nyomta a bögyét.

- Nem egy úton járunk. Én, a tizediken lakom, csak ritkán megyek piacra.

- Hú, az nagyon magas, csak akkor jártam azokban a házakban, amikor tartott az építkezés. Akkor is csak a nyolcadikra jutottam fel, nekem már az is nagyon magas volt, alig mertem onnan is lenézni! – mesélt tovább az utastárs.

- Talán azért nem ismer, mert nem itt születtem.

- Mióta él itt? Hogy tud egy ilyen unalmas városban élni. Itt nem történik semmi. - na ezen aztán megint csak felkaptam a vizet.

- Harminc év alatt, amióta itt élünk, a várost nagyon megszerettem. Nem mondhatja komolyan, hogy itt nem történik semmi! – szóltam indulatosan, és olvastam volna tovább, mert a téma már nem érdekelt, de őt igen, mert folytatta a gondolatát.

- Mit szól ahhoz? Hogy itt milyen sok üzemet, gyárat bezártak, a fiataloknak nincs munkalehetőségük. Nincs miből élni.

- Tudja mit? Ez már nem az én gondom, csak azt látom, mi nem igen értünk egyet, ezért ne haragudjon, én olvasnék tovább, nem szeretném még a maradék időmet magával végig vitatkozni.

Itt lezártam a beszélgetés fonalát. Megint kezdett felmenni a pumpám, nem akartam a buszról úgy leszállni, hogy az eddig összeszedett rossz benyomást, férjem fejére zúdítsam.

Nem akartam, de mégis elmeséltem férjemnek kalandos utazásom, mert látta, valami nyomaszt.

- Kellemes volt a délelőttöm, de aztán a buszon volt egy áporodott szagú útitárs, aki unatkozott, és beszélgetni szeretett volna, de én olvastam, ő egy kicsit kiborított, vele nem értettük meg egymást.

Négy napig nem mentem ki a házból.

Férjem közben meghozta, azokat a dolgokat, amire úgy gondolta, még szükségünk lehet. Fagylalt volt, csak szamócát kellett venni, amit a fagylalt tetejére akartam tenni. Tavasszal a szamócát nagyon drágának tartja, ezért ritkán látja meg az árusoknál.

Szerda délelőtt elindultam a közeli üzletbe, hogy egy-két dolgot vegyek, és persze a szamócát sem akartam kihagyni. Melegen sütött a Nap. A házfal melletti járdán, az árnyékban próbáltam az üzletig eljutni. Egyszer csak, szinte a semmiből, a füves parkos részen, egy kisfiúra lettem figyelmes, aki velem szembe futott. Kezében élénk virágcsokor volt, azzal adott magának még nagyobb lendületet a futáshoz. Amikor egy vonalba értünk, megkérdeztem tőle.

- Hová futsz kisfiú?! - rámnézett, nem állt meg, szaladt, és azt mondta:

- Futok a nagymamámhoz! – és, ahogy jőtt a semmiből, mint egy délibáb, már szinte el is tünt.

Annyira megdöbbentem, utána fordultam, de a házunk parkolójában, ami négy lépcsőfokkal lejjebb van, már nem láttam. Figyeltem hátha látok egy nagymamát a parkolóban, akihez a kisfiú futhatott, de nem volt ott senki. Mentem tovább az üzlet felé, néztem a szembe jövő embereket. Akkor láttam, hogy az utca végében a fák alatt, két csomaggal kezében, idegesen tekintgető nagymama állt, mindenkitől, aki szembe jött megkérdezte:

- Nem látott valaki egyedül egy kisfiút itt az utcában, mert eltünt az unokám?!

- Asszonyom, - szóltam a hölgy felé, - az előbb láttam egy kisfiút, virág volt a kezében, kérdeztem tőle, hová futsz kisfiú? Azt válaszolta, futok a nagymamámhoz!

- Azt mondta, futok nagymamámhoz?! Hát én itt vagyok! Épp leszálltunk a buszról, a büdös kölyök, elfutott előlem, hogyan fogom megtalálni, hogy fogom utolérni, ezzel a fájós lábammal!?  Mondja már meg, merre mehetett? – szeme tele volt könnyel. Közben kint az úton lassan, egy rendőrségi autó ment el.

- Menjen egyenesen, a házak végéig, ha tovább megy a két ház között, van egy játszótér, talán ott megtalálja, a futós kis unokáját.

- Ha megtalálom, akkor biztos megemlegeti ezt a futását, az a büdös kölyök! – szólt a nagymama, és gyors, majdnem szaladós léptekkel ment, az általam jelzett út felé.

Délután az INTER SPAR-ba mentem. Határozott léptekkel toltam magam előtt a bevásárló kocsit, hiszen tudtam, mire van szükségem. Bár kicsivel több árut vettem, mint ahogy terveztem, - most, azt is hazaviszem, amire késöbb lesz szükségem, - gondoltam.

Tejtermékek végén van egy hűtőpult, ahol leértékelt áruk vannak.

Régen hoztam haza innen bármit, ezért, nagyon megörültem, hogy a pult tele volt, és nagy lendülettel indultam, hogy bekukkantsak a tejtermékek közé. Gyors mozdulattal arra irányítottam a kocsimat, de a pult előtt egy férfi, és egy nő állt. Őket kikerülve, a férfi háta mögé álltam. Közben a nő elment. Nem együtt voltak. Férfivel szembe, a pult végénél álltam meg a sarkon, a nyitott hűtőbe nyúltam, és határozott gyors mozdulattal, kikaptam egy nagy háromszög alakú BREE aranyosan csillogó lágy sajtot. Nem érdekelt, mennyit kell majd fizetni érte. Nagyon megörültem, hogy egy ekkora sajtot vihetek haza. Kezembe kaptam, és csak akkor néztem rá a címkére. Amitől még jobban elolvadtam, mint a sajt, bár az is nagyon lágy volt, az ára kedvező, még a szavatossága sem ma fog lejárni. Ismerem férjem ízlését, ezért dicséretett kapok, milyen jól választottam. Csillogó szemmel néztem a sajtot. Férfit kikerültem, és csak akkor néztem vissza rá, hogy még mindig nem választott semmit. Nevetve nézett rám, és azt mondta:

- Milyen jó a nőknek.

- Miért? – kérdeztem.

- Tudja, amíg én magát néztem, addig maga egy gyors mozdulattal kikapta azt a sajtot, amit szerettem volna megvenni, de nekem, már csak egy sokkal kisebb jutott.

- Ja, azt a kisebb sajtot én is láttam, de nem tudhattam, hogy maga engem néz, és nem a sajtot, hiszen már olyan régen ott állt, én meg csak most értem ide.

Nagy büszkén vonultam haza a sajttal, és egész uton azt tervezgettem, vacsorára milyen finomat fogunk enni.

Fagyis poharak aljára pár szem szamócát tettem. A fagyos kanállal szépen kiformázott csokoládé, és eper fagyi tetejére még egy kis szamóca lekvárt is kanalaztam, hogy még különlegesebb legyen. Szóltam férjemnek, - itt a délutáni csemege. Akkor meséltem el délelőtti találkozásomat a kisfiúval, és délutáni kalandomat a nagypapával,… akinek kezéből kimosolyogtam a sajtot.

Tölgyesi Péter

 Rév

Élem szokványos kis életem,

Jól érzem magam, minden rendben.

Elkezdődött a nagy, dolgozó élet,

Új dolgot kellett megtanulni: a felelősséget.

Hirtelen felelős lettem,

Csak nekem felróható minden tettem.

Felelősséggel kell dolgozni, cselekedni, létezni,

Tetteink súlyát át kell érezni.

Úgy érzem ez már életem részévé vált,

Megtanultam felnőttnek lenni.

A karrier és a siker iránti vágy motivált,

Nem tántorított el semmi.

Mint már oly sokszor bebizonyosodott,

Fejben dől el minden,

S amit nagypapám is mindig mondott:

„Nincs lehetetlen, csak tehetetlen!”

Felnőtt fejjel azt tapasztaltam,

Hogy ennek szem előtt tartásával,

Minden ésszerű célt elértem, amit akartam.

Van egy személyiségem, egy életem,

Amire büszke vagyok.

Aktívan őrzöm az egészségem,

Könnyen telnek a dolgos hétköznapok.

De amikor tudod, hogy valami hiányzik,

És ha ez az egy nincs meg,

Hiába a többi beteljesült vágy, boldogtalan vagy máris,

Nem tudod, magaddal mit kezdj.

Hiába az akarás, az eltökéltség,

Ez valami olyan, mire nem hat ez a készség.

Nem tudod sürgetni, nem tudod formálni,

Egyszer csak jön, de azt ki kell várni.

Új dologként a türelem, mit most meg kell tanulni,

El kell sajátítani, ki kell bírni, s nem belebukni.

Várni kell, hogy jöjjön, a sors küldje,

S megtörténjen, ahogy eleve el van rendelve.

Gondolkodni gondok helyett boldog dolgokon kell,

Ábrándozással jobban telik az idő.

A hosszúnak tűnő várakozást ezzel ütni el,

Míg végre egyszer, megérkezik a nagy ő.

S talán akkor én is teljesnek érzem majd életem,

Nem lesz bennem magány, irónia, s félelem.

Akkor majd mondhatom, hogy révbe értem,

Mert velem lesz Ő, a másik felem.

Édesapámnak

Édesapám nagyon jó ember,

Bár neki ellentmondani senki sem mer.

Határozott, komoly és céltudatos,

Megfontolt, semmiképpen sem indulatos.

Gyermekkoromban még más képet láttam róla,

Folyton csak a munka, a munka, a munka.

Reggel általában nem találkoztunk,

Este jobb esetben együtt vacsoráztunk.

Gyermekként nem értettem, miért nincs velünk,

Most látom csak, hogy mit is tett értünk.

Dolgozott, s gürcölt azért,

Hogy mi könnyebben elérjük a kitűzött célt.

Hogy ne kelljen a nulláról, vagy tartozásból indulni,

Könnyebb legyen az életben boldogulni.

Ő volt az, ki rám vigyázott,

De ez az, mit gyermeki eszem felfogni nem tudott.

Felnőttként már tiszteletet van bennem,

S Rá akarok hasonlítani mindenképpen.

Úgy akarom szeretni a családom, ahogy Ő tette,

Gondoskodni Róluk, most már helyette.

Segíteni boldogulásukat, értük mindent megtenni,

Útjukat egyengetni, odafigyelni, s Őket szeretni.

Emellett minél több időt Velük tölteni,

Gondjukra, bajukra odafigyelni.

Mindig tudtam, hogy Apa az, akire mindig számíthatok,

Nem volt probléma, mit meg nem oldott.

Ha kértem, hogy segítsen, ha nem,

Ő mindig segített és mindig eredményesen.

Most talán már neki van rám szüksége,

Nekem kéne, hogy legyek az Ő segítségére.

Azonban most is olyan gondoskodó és tudatos,

Nem mondja, hogy mi aggasztja, megoldja. Bámulatos.

Szeretnék neki segíteni, róla gondoskodni,

Őt ellátni, körülötte fontoskodni.

Szeretném, ha tudná, hogy ő is számíthat rám,

S én is itt vagyok neki, most már igazán.

Gyermekként kevés időt tölthettem vele,

Szeretném, ha most lenne rám ideje.

Ha engedné, hogy segítsek neki,

S ha minden problémát meg tudnánk oldani.

Ne félj Édesapám, minden jóra fordul egyszer,

S Te beteg már nem sokáig leszel.

Meggyógyulsz hamar, s egyengetheted unokáid életét,

S ők imádják majd mindegyik nagypapás hétvégét.

Szeretném, ha tudnád, hogy mindenért hálás vagyok Neked,

Akkor is, ha nem számít más, csak a jóság és a szeretet.

Szeretném, ha tudnád, hogy fontos és érdemes élned,

Mert a fiad szeret és mindig ott lesz melletted.

Aczél Eszter

1.

Miért nem lehetsz madár,

ki szárnyait kitárja,

s a szellő karjában ringatta.

Szárnyalnék messze földeken,

a felhőkön túl soha meg nem állva.

Páromra lelnék valahol a világ végén,

s karjai közt pihennék.

2.

Senki vagyok.

Idegen vagyok egy testben,

mely, fogva tart.

A bőröm hideg,

s az ujjai nyomorgatják.

Helyemet semerre nem lelem,

nincs hely, hol otthonra lelnék.

3.

A tavaszi napsugár simogatja arcomat.

A friss szellő kapaszkodik hajamba.

A fák levetik szürke, búval teli ruhájukat,

s zöld köpönyeget öltenek magukra.

4.

Itt a tavasz.

Virágok nyílnak,

s madarak énekükkel

illetik, a jó időt.

Becsukom szemem,

s arcom az ég felé emelem,

s érzem a nap

meleg kezeit arcomon.

A friss gyep illata

teljesen megbabonáz.

5.

Menekülni akarok innen.

Megszökni kőfalakból épült otthonomból.

A sötétség vaskos keze az ágyamhoz présel.

Hiába futok, minden zárva.

Hiábavaló a kiáltásom,

hisz nincs senki, aki meghallana!

Csak folytonos, reménykedés a szabadságról.

Ludwig Géza

Márciusi gondolatok

Rögös út. A vállon vonszolt kereszt

terhe ember bűneinek súlya.

Véres veríték, felszakadt sóhaj –

az Isten utolsó ember-útja.

Sem embert, sem Istent nem ismer

az ember. Senkit – csak saját magát,

és kezeit, mint Pilátus mossa,

miközben irtja emberek hadát.

Hát kínhalált hiába szenvedett

Isten Fia? A Megváltó?! Ember

nem tud, (akar?) keresztény lenni ott,

hol tagadják önmaguk – s az Istent!

Ó, jaj! Hiába, hogy föltámadott?

Isten-dimenzióvá lényegült?

És jaj, hiába int halál után is:

ember embert, Istent tagad – s nem a bűnt…

Dialogus de spe                                                                               (Párbeszéd a reményről)

– Örülök, hogy találkoztunk, és elmondhatom, hogy kételyek támadtak bennem, amióta egy irodalmi pályázati felhívást olvastam a napokban.

−  És miben kételkedsz? Szeretnél pályázni, de bátorta-lan vagy és reménytelennek látod esélyedet, vagy talán magát az írást?

− Éppen ez az! A pályázat témája ugyanis a „Remény”. Te tudod, hogy én általában sötéten látó vagyok (ezt hivatalosan pesszimizmusnak nevezik), és vajmi kevés reményt fűzök e világ folyásának jó mederbe való tereléséhez.

−  E világ alatt gondolom, az emberiséget érted, hiszen az ember nélküli világban ezek a fogalmak fel sem merülhetnek.

− Ahogy mondod. A remény emberi tulajdonság, kedély-állapot, a lélekben kelt indulat, és meglehetősen nehezen leírható. Legalább kettős tartalommal bír, véleményem szerint önmaga nem is létezhet. Ettől olyan bonyolult.

− Mert félelemmel vegyes?

− Ezért is. Mert a várakozás, a dolgok, események be-következte előtti bizonytalanság kellemetlen lehet, félelemmel teli. De ez csak az egyik jellemzője. Hadd idézzem Müller Pétert: „A betegnek látni kell előre a gyógyulását […] a nyugtalannak a békét, a szomorúnak a megvigasztalást…”

          − Vagyis mindig a holnap lebeg a szemünk előtt, azaz a remény jövő idejű: „A ma üres, ezért csak a holnap reményei között tudsz élni. Reméled, hogy a holnap majd hoz valamit... Annak ellenére, hogy rengeteg holnap eljött és elmúlt már – és azt a valamit sosem hozta el –, te még mindig reménytelenül reménykedsz”, ahogy Osho írja.

− Ó nem. A remény mindig a mában él, noha jövőbe néz…

− Akkor talán nem más, mint puszta várakozás?

− Nem, barátom, egy hangzót felcseréltél.  Vágyakozás! Vágyni valami, vagy valaki után és bízni abban, hogy e vágy teljesülni is fog. A puszta várakozás passzív állapot, de a vágy? A vágy már tevékenységre serkent, nem csupán várakozás, mint a rulettben, hogy a golyó például a piros 21-esen fog-e landolni. És bár nem minden vágy teljesül, de minden vágyban él a remény, a teljesülés reménye, akkor is, amikor fellobbanásakor a valóra válás talán kilátástalannak látszik.

– De vannak vágyak, melyek eleve irreálisak a természet jelenleg ismert törvényei szerint. Nem botor dolog éltetni a reményt ilyenkor?

–  A  kilátástalan  helyzetek  is megoldódnak, még-hozzá gyakran nem is „reménytelenül”. A mai világban is történhetnek – és történnek is – „csodák”, bár ma nem így nevezzük. Ha valaki, akiről orvosai már lemondtak, „váratlanul” meggyógyul, inkább még fel nem ismert mechanizmusokkal magyarázzák azt, de nem tartják „csodának”. Pedig az. Nem mondjuk, nem „akarjuk” mondani, sőt már nem is tudjuk mondani: „Hited meggyógyított!” A hitről még fogok beszélni…

– Vagyis azt állítod, hogy nincs reménytelen vágy, várakozás? Akkor sem, amikor már minden kilátástalan?

– Én azt állítom, hogy amit ma szigorúan „tudományos” alapon kilátástalannak vélünk, még ezen az alapon sem biztosan igaz. „Nehéz megmondani, mi a lehetetlen, hiszen a tegnap álma a ma reménye és a holnap valósága” – mondta Goddart.

−  Schopenhauerrel  sem  értesz  egyet,  amikor azt mondja: ”A remény egy esemény óhajtásának összecserélése ennek az eseménynek a valószínűségével”?

−  Ha ez kategorikus kijelentés, akkor nem. Vannak helyzetek, amikor igaz, de akkor a remény szó „hétköznapi” értelemben veendő. Remélhetem például, hogy ötösöm lesz a lottón. Ennek valószínűsége igen csekély, de éppen a valószínűség tudománya szerint bekövetkezhet, bármikor.

Az a remény például, hogy nyerek egy irodalmi pályázaton, négy tényezőtől függ: 1. Az én művem irodalmi színvonalától, 2. más pályázók műveitől, 3. az adott – jelenlegi – kor irodalmi elvárásaitól, ne mondjam, divatjától, és nem utolsósorban 4. a bíráló bizottság megítélésétől, és mindez felettébb szubjektív lehet. Ezt nehéz, de nem lehetetlen számszerű valószínűséggel kifejezni. És éppen ezért dúlnak benne a kételyek. És éppen ezért állíthatom, hogy a reménykedőnek bíznia, hinnie kell. „Aki nem tud hinni, az vár. Aki hisz valamiben, az indul.”(Idézve Hioszi Tatiosz-tól, aki a Kassák Kiadó szerint ókori görög filozófus, sokak szerint nem is élt, mások szerint a „fordító” írói álneve.)

– Vagyis szerinted „hit” nélkül nincs remény?

– Igen, és remény nélkül nincs hit.

– Ez ellentmondás! Számos nem hívő, ateista, materia-lista is remél! Pedig nem hisz…

– …Istenben! Ők a matériában hisznek és abban, hogy azon túl nincs semmi.  „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létezéséről való meggyőződés.”, miként a Bibliában írva van (Zsid. 11.1). Keresztényeknél a remény a három fő erény egyike, Isten kegyelméből nyert erkölcsi indulat, minél fogva Istentől ígért boldogságot teljes bizalommal várjuk. Ez szilárd meggyőződés, hit.

– De ebben a megvilágításban a remény az örök boldogságban a túlvilágra néz. Amíg élünk, van egy evilági reményünk, hogy ezen a bolygón, ebben az emberiségnek   nevezett   masszában   jobb,   vagy   más   életet remélhetsz, örömben, boldogságban, nem nyomorban és szenvedésben. Ha igaz keresztény hívő vagy, és Isten akaratából megadóan viseled a sorscsapásokat, illetve, hogy földhöz ragadva mondjam, gyakran a hatalomra tört embertársaid csapásait, akkor vár rád a túlvilág örök boldogsága. Ez szerintem kettősség! Te magad is írtad több mint fél évszázada: „A következtetések egyike az Ember hitvallását, azaz cselekvéseit megszabó erőket tartalmazza a Társadalomban. A másik: egy ember kényszerű mozgását egy társadalomban.[…] Az Ember hitvallással bír, az  ember pedig kényszerrel.”

– Valóban, ez ellentmondásnak tűnik, ha e kor – és minden eddigi kor – szemüvegén át szemlélődöm. De azt is írtam, ugyanebben az írásomban: „A contradictio valószínű törvénye szerint ez meg fog oldódni. Én nem látom, mert nem láthatom az időt, és a helyet, hogy hol, és mikor.” Mert ahhoz, hogy ez a kettősség megszűnjön, még egy igen fontos „erény”-nek kell(ene) beteljesülnie: a szeretetnek. „Ahol a szeretet uralkodik, ott nincs hatalomvágy, és ahol a hatalomé az elsőbbség, ott nyoma sincs a szeretetnek” – ahogy Jung mondta. Csakhogy a hatalomnak, a birtoklásnak vágya igen erőteljes minden eddigi kultúrában. Viszont alapvető erőként a szeretetnek kell(ene) léteznie: „Szeresd felebarátodat!” – bár már a biblikus időkben is kérdéses volt, ki a felebarátod, miként ez olvasható Lukács evangéliumának 10. fejezetében. És mindezeken túl, az én véleményem szerint a szeretet lényege nem függ attól, hogy Ádám-Évától, Ábrahámtól, vagy valamelyik „…antropus”-tól származtatjuk magunkat, mint embereket – egymás felebarátai, sőt testvérei vagyunk mindahányan, kik e bolygón lélegzünk, akiknek mindenekelőtt szeretniök kellene egymást, mégis „törjük, zúzzuk egymást”, ahogy egy versemben megfogalmaztam…

       Több, mint fél évszázada írtam:…” Minden embernek elengedhetetlenül szüksége van a másikra,  a többire,  akik verítékkel,  zokogva,  fájdalmak  közben  teremtik meg  a lehetőségét,  hogy  ő éljen...  És ő belemarkol a másikba, hogy annak húsával, lelkével, aljasul előcsalt érzelmeivel táplálkozzon, és jóleső mosollyal hagyja magára nyílt és sajgó sebekkel...” De: „a Te viharod  már az  én viharom is és a  Te zokogásod az enyém is egyben... A Te könnyeid előcsalják az enyéimet is, a Te bánatod most már bennem is kínokat okoz.

       És nem szégyellem.  Közönyössé, rideggé válva nem lehet emberi életet élni, csupán az önzést, az ént istenítve nem lehet emberi életet élni, aljasul másokat használva fel lépcsőfokként nem lehet emberi életet élni...

        A teljesen önmagába roskadt, magába zárt valaki éppúgy nem ember, mint az, aki a világ anyagi és erkölcsi értékeit mástól rabolja.”…

Talán valóban reménytelen, hogy megvalósuljon Müller Pétertől szabadon idézve a Varázskőből: „mindenkinek a boldog össztánca” ?

KÓNYA ZSUZSANNA (Tiszasziget)

Volt egyszer egy város. Nem volt neve. Nem adtak neki, mikor megalapították, vagy a fene tudja, a lényeg az, hogy nem volt. Nem lehetett nevezni semminek. De az emberek, hogy tudják, éppen miről beszélnek, Névtelen Városnak hívták. De hiába volt benne a nevében, hogy nincsen neve, és hogy névtelen, ezáltal lett  neve a városnak, az, hogy: Névtelen Város. Ezért az emberek inkább nem hívták sehogyan sem. Nem is volt ember, aki valaha hívhatta is volna bárminek, főleg Névtelen Városnak, nem is tudott arról a városról senki, csak a város lakói. Azok meg nem hívták sehogyan sem, csak éldegéltek benne szépen csendben, hiszen nekik sem volt nevük. Megvoltak nevek nélkül is, nem kellett annak a sok embernek megjegyezni a megszólításokat, csak utána ordítottak egymásnak az utcán, hogy: Hé, Te! De nem volt soha ilyen kiáltozás. Csendes város volt, senki sem szólított meg senkit, senki sem akart beszélgetni senkivel, éltek csendben, név nélkül.

De egy napon egy lány jött a városba, akinek volt neve. Senki sem kérdezte meg, mert ugye nem tudták a nevét, hogy leszólítsák az utcán, hogy a nevét megtudhassák. Éppen ezért azt se tudták, hogy valóban van-e neki neve, vagy csak azt hiszik. A lánynak mindenesetre volt neve, valaminek biztos hívták, hiszen azt mondta. Valami Lilla nevet emlegetett, már ha van ilyen név. De a város lakói nem tudták, hogy van-e ilyen név, hiszen nekik sem volt soha, honnan is tudhatnák? Vállat vonva mentek tovább mellette az utcán, senkivel nem vitatták meg a nevét, hiszen senki sem beszélt senkivel. Csendes város volt.

A lány nem adta fel. Dacosan sétált oda egy nagyon semmittevő fiúhoz. Rákiáltott, amit eddig soha senki nem csinált a városban, éppen ezért a postás, a pék, a hajléktalan csodálkozva nézett ki az illetőre, aki ilyen illetlenül ordít rá emberekre. Szívesen megkérdezték volna, hogy mégis honnan a csudából jött, tán nem piaci kofa e, de mivel nem tudták a nevét, és ez egy amúgy is csendes város, mindenki ment a dolgára.

Te! Te fiú! Mi a neved? -kérdezte a nagyon semmittevő, üldögélő fiút. Az kifejezéstelen arccal nézett a jövevényre, de kicsit meglepődött azon, hogy megszólította, hiszen itt senki sem beszél senkivel.

Biztosan új vagy itt. Itt senkinek sincsen neve. -mondta vállat vonva, tovább számolta a bárányfelhőket az égen.

Minden nap ugyanolyan, tiszta, szürke színű volt az ég, tele felhőkkel. Az emberek nem tudták megmondani (mert ugye senki sem beszélt senkivel) hogy milyen évszak van, mert semelyik nap sem változott az időjárás. Nem sütött a nap, csak világosszürke volt az ég. Fényes volt fény nélkül is. Nem volt szél, a levegő unottan állt a levegőben, saját magában, de ez ugye értelmetlen lett volna, ezért nem is volt levegő. Vagyis volt, csak az emberek szerint nem volt, de mivel nem beszéltek egymással, lehet, valaki azt hitte, mégis van levegő. Nem lényeg, a lényeg az, hogy a fiú tökéletesen elvolt minden név nélkül, a felhőket számolgatva, a lánnyal ellentétben.

De hát csak van nevetek! -hitetlenkedett a lány széttárt karokkal. A fiú megrázta a fejét, de csak azért, hogy csináljon valamit, mert a lány mondata egyik fülén be, a másikon ki.

Nincsen, mondtam már. -mondta hetykén, fütyörészve lóbálta meg lábát a szürke betonemelvényen. Lecsukta szemét, de néha ki-kinyitotta, hogy lássa, a lány elment-e már végre, de mindig megpillantotta bosszús tekintetét. Végül nem bírta tovább a makacs jövevény jelenlétét, és felpislantott rá.

Nekem van, de senki másnak nincsen. -a lány elképedt, bosszúsan vonta fel szemöldökét. A fiú elvigyorodott a dühös csöppségen, pedig nem is volt olyan kicsi. Legalább tizenöt éves lehetett, és volt vagy százhetven centi, de a fiú szemében csak kicsi újszülöttnek látszott.

És neked mi a neved? -kérdezte végül. A fiú vállat vont, szalmaszálat dugott a szájába, és hetykén kezével söpörte arrébb a lányt, hogy felülhessen, mert az már teljesen belehajolt az arcába. Felegyenesedett, kisimította pólóján a ráncokat.

Néha ez, néha az. -mondta hihetetlenül komoly arccal. Hallotta, ahogy a mellette álló halkan felmorgott, ahogy már szinte füstölt az idegességtől. - De igazából Őrző.

Micsoda? -kérdezte a lány, arcára furcsa arckifejezés kúszik. Már a fiú is ideges volt hogy az ilyen értetlen makacssága ellenére is.

Őrző. -mondta újra. Lefeküdt megint a betonemelvényre, kezén támasztotta meg a fejét, s a szalmaszállal jót szórakozott. A jövevény sietősen toporgott mellette.

És ez milyen kiváltság, hogy neked lehet ilyen hülye neved, a többieknek meg nincs? -kérdezte ingerült hangon. A fiú, Őrző megsértődött, a semmiből előhúzott egy szürke kalapot, és a fejére helyezte, hogy kitakarja a nem is sütő napot, és a lány nagyon idegesítő képét. Kezdte unni a hangszínét, a stílusát, meg úgy a kérdezősködését, hiszen eleve ő az, aki bejött a tiltott városba. Ki is penderíthette volna a fenébe, de helyette válaszolt a kérdéseire, erre a lány ahelyett, hogy hálás lett volna, pökhendien kérdezgetett.

Nekik is volt, de elvesztették, mikor meghaltak. És mostmár béken hagynál?! -kérdezte mérgesen, fejébe nyomta a kalapot, de annak karimáját az értetlenkedő lány emelte meg.

Még is mit jelentsen az, hogy mikor meghaltak? Ezek az emberek élnek! -mutatott körbe az utcán. A pék sütögetett, a postás osztotta a leveleket, a hajléktalan meg hiányos fogsorral mosolyogva integetett vissza.

Ki mondta, hogy élnek? Ki mondta, hogy emberek?! -nevetett fel Őrző, és visszahúzta fejfedőjét.

Idegesítette a lány hatalmas egója, és hite, hogy ő mindent jobban ért, mint egy Őrző. A lány pedig nem tágított, válaszokat követelve takarta el a nem létező Napot a fiú elől. Az jól szórakozott. A szájában lévő szalmaszál jó játékszernek bizonyult, el bírta volna heverészni az egész napot, de ahogy a jövevény nem tágított a tizenötödik nemleges intésre sem, mérgesen levette a kalapot, ami a kezében szépen, egy másodperc alatt porladt semmivé. A lány csak szemét forgatva várta a többi nagy bolti trükköt, amivel a bizonyos Őrző elő tud rukkolni, de se egy újabb megszokott bűvésztrükk, se egyetlen egy gúnyos, és titokzatos megjegyzés sem következett.

Beléptél a tiltott városba, amit nem lehet. -mondta Őrző földöntúli, mély hangon, ami inkább hasonlított egy száz éves öregember hangszínére, mint egy tizenéves fiúcskáéra. - De most fogjuk rá, hogy turista vagy. -vonta meg játékosan a vállát, és a pékség felé vette az irányt a háta mögött nagyot sóhajtva bandukoló lánnyal együtt.

A macskakövek idegesítően szürkék voltak, talán kicsit túlságosan is színtelenek. Az egész hely színtelen volt, mindenhol a fehér, a fekete és a szürke szín dominált, néha más színek is feltűntek halványan, teljesen elvéve a lány kedvét bármiféle aktív tevékenységtől, így hát megadta magát, és csendben követte egy szó nélkül újdonsült idegenvezetőjét. Annak láthatóan jó kedve volt, fütyörészve forgatta szájában a hőn szeretett szalmaszálát, és mint egy katona, menetelve közelítette a sárga legvilágosabb árnyalatában díszelgő építményt. Lassan értek oda, lassabban, mint a normális. Mintha egy lassított felvételt néztek volna, lépteik csigalassúsággal értek földet, és az épület is egyre távolabbinak tűnt, míg végül oda nem értek az ajtajához. Őrző éppen belépett volna, de a lány lefogta a kezét, mire ő kelletlenül, nagyot fújtatva fordult felé.

Várj. Honnan tudod, hogy ez a pékség? -nézett az épületre, ami semmi aprócska jelét nem adta annak, hogy itt egy pékség üzemelne. A fiú megforgatta a szemeit, és az ajtón lévő táblára mutatva mondta az egyértelműt.

Ki van írva a táblára. -mondta ironikusan, mire a lány ezt egy hitetlenkedő tekintettel díjazta.

Semmi sincs kiírva, üres a tábla. -válaszolt leereszkedő hangnemben, mérgesen mutatott ujjával a fehér papírra, amire tényleg nem volt egy darab betű sem írva. A fiú belökte az ajtót, a boltoknál jól megszokott csengő most hang nélkül csilingelt, ami egyre jobban kezdte idegesíteni a lányt. Orrát finom péksütemény illat csapta meg, elfintorodva konstatálta, hogy a fiú jól tudta, hova tartottak.

Azért, mert a városban mindenki tudja, hogy ez a pékség. -felelt a nem is igazi kérdésre Őrző, felkapott egy zacskóba csúsztatott kiflit. - Ezért nem szükséges kiírni.

A lány neméhez nem méltóan felhorkant, és egy hitetlenkedő pillantást küldött a fiú felé, mikor az az általa kiválasztott kiflit a lány kezébe nyomta, és távozott a pékségből sarkában a loholó lánnyal. Az nem értette a kezébe nyomott kifli előnyét, ezért gyorsan a közel lévő bokorba hajította, és mikor Őrző hátranézett, jóllakottat játszva simogatta meg a hasát. Őrző szemforgatva fordult vissza az út felé, és zsebre vágva kezét, fütyörészve forgatta szájában a szalmaszálat.

Átszelték a parkot, a városháza mellett araszoltak el, Őrző letörhetetlen lelkesedéssel, a lány egyre fogyó energiával, majd jöttek a boltok, a postahivatal, a játszótér. Mindvégig az üres szürkeség volt a jellemző, a lány fintorogva sétált a szürke úton a szürke fák mellett, és ahogy a szürke épületek a szürke ég alatt magasodtak, egyre jobban elment a kedve a városnézéstől. Nem is vette észre, hogy előtte a idegenvezetője megállt, így sikeresen nekiment vaskos hátának, és orrát tapogatva állt mellé.

Egy temetőben voltak. Ha az eddigi helyek szürkék voltak, ez ahhoz képest koromfekete volt. A sívár, fű nélküli helyen csak a sírkövek magasodtak elhagyatottan, ápolatlanul, mintha már évezredek óta senki sem járt volna ott. A csendben a legyek zümmögését meg lehetett volna hallani, de olyan csönd volt, minden légy megijedt, úgyhogy ők sem zümmögtek, őket sem lehetett hallani. A köd szürke határt szabott a temető körül, mint láthatatlan fal, ami megakadályozza, hogy bárki is elmenjen innen. A sírkövek repedezettek, töröttek voltak, a felirat az összesen alig látszódott, megfogta őket az idő vasfoga, és mintha csak elfeledték volna a földben nyugvó embereket, úgy volt elhalványulva minden vers, vagy írás a sírokon. Egy mécses, egy gyertya, egy virág se, csak a hervadt, elszáradt szirmok a porban, és a csend. Igazán hívogató.

A lány elfintorodik, ahogy lépteik felkavarják a port, és mivel az az orrába ment, hatalmasat prüszköl.

Mi ez a hely, hogy ennyi a por? Hány éve jártak itt utoljára? -kérezte köhécselve, majd lábával arrébb seperte az egyik sírkőről a rajta lévő földet.

Ez egy temető. És második kérdésedre válaszolva, senki soha sem járt itt. -válaszolta Őrző hetykén, és leporolta az egyik fakeresztet. Szájában még mindig gondtalanul lóbálta a szalmaszálat, ami a lányt meglehetősen idegesítette.

Akkor ki tette ide ezeket a sírokat, nagyokos? -kérdi gúnyosan, mire Őrző szemforgatva kezdi nézegetni a körmeit. Unja már, hiszen annyiszor látta ezt a helyet eddig, hogy kívülről tudja, ki nyugszik és melyik sírban, pedig a nevek már nem is látszanak.

Mindig megjelenik egy sír, ha meghal valaki. -válaszol újra, mintha csak egy kis lemaradt diákot korrepetálna. A lány felvonta a szemöldökét. Talán nem volt olyan jó beszélgetőpartner ez az Őrző. - Ez például a pék sírja, akit a boltban láttál. -paskolta meg a mellette lévő sírkövet, majd nekitámaszkodva kérdőn nézett a lányra, várta további idegesítő kérdéseit. Nem is kellett sokáig várakoznia, a lánynak azonnal megeredt a nyelve erre a mondatra.

Az a pék él, úgyhogy nem lehet sírja. -mondta meggyőződve az igazáról, Őrző pedig lelkileg felkészült a traumára.

Nem él, ha még az elég segítő utalásaimból nem jöttél volna rá egyre s másra. -mondja ironikusan, dühösen fúj egyet a még mindig nagyon kíváncsiskodó lányra. - Ezek nem élnek. Ezek szellemek. Ez a szellemek városa, belépni ide embernek tilos, te is csak a hihetetlenül idegesítő kivoltod miatt vagy itt!

Tessék? Ugye nem hiszed, hogy ezt beveszem? -nevetett fel a lány idegesen, de rá kellett jönnie, hogy a sok furcsaság ezzel mind indokolható.

Akiket te láttál az utcákon, azok mind szellemek, és ide vannak eltemetve. Én vagyok az őrzőjük, hogy olyan barbár népség, akár mint te, ne zavarja meg örök álmukat. -mondta oktatóan, hatalmas köröket rajzolva karjaival a levegőbe, hevesen gesztikulálva próbálta a lány fejébe verni, hogy miért is kéne máshol lennie, nem itt.

És a városban csak a… -kezdte volna újabb kérdését, de a fiú megakadályozta válaszával, mivel már felkészült rá.

A városban csak az itt nyugvó személyek szellemei “élnek”. Mikor idejöttél, azt hittem, ifjú kori baleset. Vagdosás, öngyilkosság, amit a mai tinédzserek csinálnak. -legyintett. - De ahogy beszélni kezdtél, rájöttem, hogy csak egy élő vagy.

És miért ilyen elhagyatott minden sír? Legalább gyászolhatna valaki. -mondta szomorú fintorral a lány, és belerúgott egy nagyobb kavicsba. Őrző ősz hajába túrt, és értetlenül pillantott a lányra.

Miért? -kérdezte, magára vonva a lány figyelmét, aki addig unottan vizsgálta az üres sírköveket egy keresztnek támaszkodva.

Mit miért? Itt egy csomó üres sír, és egy csomó ember… akarom mondani volt ember, de senki sem emlékezik meg senkiről. Legalább egy kis virágot kihoznának a sírjukra… -motyogta a lány értetlenül.

Őrző még értetlenebb volt, az az értetlenség legrosszabb fajtájával néztek egymásra. Mintha csak két különböző nemzet lettek volna, beszéltek el egymás feje mellett. A lány a tudatlanságával, és Őrző az emberekhez való hozzánemértésével tökéletes párt alkottak. Végül Őrző törte meg a kínosra sikerült csendet, és a maga mellett lévő, egy másodperce megjelent sírra mutatott, amin egy apró felirat díszelgett még fényesebben, mint a többi.

Te meggyászolnád önmagad?

-----

FÁTYOL NOÉMI

Emlékek

Emlékeimből néha-néha feldereng,
egy kis falu,mely a Körös partján szendereg.
Itt éltem gyermekkoromban hosszú éveket,
merengve,a múlt előcsal néha könnyeket.
A gyermekévek ideje oly távoli,
mint messzi tájon,ködös hegyek ormai.
Erdélyben néha hogyha járok,azt hiszem,
e régi korba léptem vissza hirtelen.
Nem számadás,de jó lenne újra hallani,
mikor forró délután,-óh,édes élvezet!-,
a fagylaltos tricikli trillázva csengetett.
Kipirult,fényes arccal futott a sok gyerek.
Szitakötőket kergettünk a réteken,
hosszú évek óta nem láttam egyet sem.
Szikrázó kék,mélybordó,smaragdzöld kis csodák,
mint apró tündérek libbentek a légen át.
Szivárványt lestünk a kristálykék ég alatt,
langyos esők után,jártuk az árkokat.
Utak porába rajzoltunk ugróiskolát,
hajunkba pitypangból kötöttünk arany koronát.
Ha szürke szárnyán érkezett az alkonyat,
a gazdák sarkig kitárták a kapukat.
A csordáról haza ilyenkor érkeztek,
nagy,lomha járású,telt tőgyű tehenek.
Nyáron,ha a fák ága terhétől megrogyott,
nagyanyám üstjében jó lekvár fortyogott.
Rég elfelejtett arcok,hangok,illatok,
egy szürke szempár,hófehér haj,mosolyok.
Télen,ha egy lovasszán könnyedén elsuhant,
nagy,erős lovak nyakán a rézcsengő megcsillant,
a vidám gyereksereg szánkójáért rohant.
Nagyapám teknőből csapdákat állított,
varjút,vadgerlicét tucatjával fogott.
Este,ha nagy széllel ránk tört a fergeteg,
méteres hófalak védték a kerteket.
Emlékek,képek oly sok titkot rejtenek,
tükörbe nézve,látom az élet elpereg.
Ezt az emlékekből fűzött láncot,
lelkem egyik fiókjába elrakom,
s ha kíváncsi vagy,egy csendes, téli délutánon,
Neked majd átadom.

Hajnalhasadás

A komor ég kárpitja felhasadt,
mögötte égő,aranyló tűz lobog.
A Mindenség megszülte újra gyermekét,
a szikrázó,vörös,lángoló Napot.
Tedd le a gondod egy pillanatra most,
tárd sarkig ki az összes ablakod!
Látod, te rád is milyen fényesen ragyog?
Fürödj meg a fényben,így kezd a napod!
Söpörj félre minden csúf bút,bánatot!
Nézz le a kertre, arany-kékben ragyog!
S ha vágyaidnak gátat szab az alkonyat,
hidd el,a holnap peremén új hajnal hasad!

Török Nándor

Feléled a borban

Több millió éves vulkánok porában

gyökerező nemes szőlőtőkék tudják,

hogy gazdájuk csorba borospoharában

felélednek régi, évszázados mondák.

Feléled álmából ezer év keserve,

királyok uralma, nagyurak vigalma,

gyöngyöző borokban átokkal keverve

izzadó imájú jobbágyok siralma.

Feléled a borban ezer év küzdelme,

István bölcsessége, Mátyás igazsága,

lófarkas zászlóra sorsunk feltűzdelve,

népünket igázó törökök gazsága.

Feléled a borban ezer év fájdalma,

muszkák támadása, tatárok dúlása,

Habsburg komaságok nem kívánt ártalma,

derék eleinknek vészes elhullása.

Feléled a borban ezer év borúja,

hazug szövetségek, intrikák, ármányok,

kiskirályok önös belső háborúja,

levitézlett, álnok, hitszegő kormányok.

Feléled a borban ezer év lényege:

téves döntésekben sarjadó kudarcok,

két kulacsból ivó őseink szégyene,

elárult csatákban vérbefulladt harcok.

Feléled a borban a pillanat kéje

a jelen öröme, a perc vidámsága,

kérdéseket rejt a penészkárpit mélye,

falak salétroma, maligán gyámsága.

A hordók méhében  megszülető kétely

feléled a borban, s kupánkban kavarog,

szederjes ajkunkon kibuggyanó métely

borgőzben köröttünk vonaglik, csavarog.

Borban az ellenérv, s cáfolat özöne

a magma melegét arcunkra leheli,

meséket regélő szőlőnedv gyönyöre

az elfogult választ mámorban feleli.

Epilógus:

Sorsunkat kíséri dicsőség, s gyalázat.

Feléled a borban a jövőnk és a múlt.

Csapra vert szívünkből csorduló alázat

lelkünkben megújít mindent, mi elavult.

***

Több mint sírvers

Ott fenn test nélkül,

ha egyszer járok,

lelkem megbékül,

s lenn rád találok,

hogy legyen erőd

elhagyni engem,

szíved egy erőd,

gombolt ingemben,

fehér a vászna,

lengeti szellő,

hideg se ráz ma,

ő mégis eljő,

félkészen várom,

elébe megyek,

szívem egy várrom,

hol bomba ketyeg

és te hallgatod,

lépted se dobban,

nem latolgatod,

mi lesz, ha robban.

Teremtő, ha van,

most csak ránk nézzen,

 hallgassa szavam,

csepegő mézem,

ajkamról a szó

ajkadra ráhull,

utolsó asszó,

könnyem elárul,

úgy ahogy illik

lángod eloltja,

sötéten nyílik

bánatod boltja,

megadom magam,

elhagyom fészked,

szárnyaló szavam,

téged becézget,

így kering körbe,

pedig nem kérted,

istenhez tör be

minden nap érted.

Így éget jelet

égboltra tüzem,

     így támaszt szelet,

     mi néked üzen,

felhőt így másol,

ha jönnek a fagyok,

     tudd meg, ha ázol,

     jégeső vagyok,

napot így rajzol,

fölötted ragyog,

     fénye, ha karcol,

     árnyékod vagyok,

holdat is így fest,

sápadtan vacog,

     fényektől híg est,

     csillagod vagyok.

***

Úton

A hajnali napfény ügyefogyottan

karolja át a görbe horizontot,

romlott halkonzervként bűzlik a világ, 

mit valaki okkal, éhesen kibontott.

Óriásplakátok talmi mosolya

arcodba könyököl könyörtelenül,

az országút virtuális bája

több száz kilobájttal benned szétterül.

Csak megszokásból pásztázza szemed

az elsuhanó bizonytalan tájat,

a szabadság felhője feléd hömpölyög,

s magányod néma óceánná árad.

Búzamezők fölött a valóság lebeg,

magok csírájába csomagolt jövő,

a tavasztól búcsúzkodtál egykor,

s mára már ősz lett a visszaköszönő.

BARTHA LAJOSNÉ

360 perc rettegés

A szirénázó, vészvillogó mentőben riadtan ülve döbbentem rá, hogy elveszíthetem. Fogtam ernyedt kezét, néztem az egyébként barna, most fehér arcát, és próbáltam mosolyogni rá, hogy némiképp nyugalmat árasszak felé. A látszat! Milyen fontos tud lenni!

Az idén lesz negyven éve, hogy összeházasodtunk. Első szerelem lévén azt megelőzően is 10 évig szerettük már egymást, tehát összesen kerek ötven éve ismerem ezt az embert, akiért most imádkoznom kell. Nem csak szeretjük, de tiszteljük, megbecsüljük és elfogadjuk egymást.

Megannyi kedves esemény, boldog pillanat, szép emlék, és drága gyermekünk, ami összeköt bennünket! Kislány voltam még, két hosszú copfban viseltem a hajam, mikor azt mondta a barátjának: „meglátod, engem fog szeretni!”Ő akkor hetedikes volt, én pedig hatodikba jártam.

Még a tanároknak is tetszett ez a diák szerelem. Minden kapura vagy fára az utcánkban fehér krétával fel volt írva az akkoriban divatos nyíllal átlőtt szívben a monogramunk: SZ.Á. + B.L.=SZ. Nyolcadikos voltam, mikor tényként közöltem drága jó édesanyámmal, hogy a Lali felesége leszek.

Elröpültek az iskola-évek. Kitartó szerelmünk a házasságkötő teremben vált hivatalossá, és ahogy ott elhangzott: „ásó, kapa, nagyharang választ majd csak el bennünket egymástól!”, azóta így élünk, így is gondoljuk.

Most azonban nagyon közel éreztem ezt a hármas kitételt magunkhoz! Vészesen közel! Ez a mentő is mehetne gyorsabban! Olyan messze még a kórház! Csak néztem kedvesem fájdalomtól eltorzult arcát, közben igyekeztem figyelni az ápolóra is. Arról faggatott, mi és hogy történt, milyen gyógyszereket szed, volt-e hasonló betegség a családban, stb. Alig tudtam odafigyelni, hisz teljesen máshol jártak ijedt gondolataim! Folyton csak az járt az eszembe, nehogy későn érjünk be a kórházba! Pulzusom sebes tamtamot dobolt, s a torkomban öklömnyi gombóc akadályozta a kapkodva szedett levegő útját.

Hajnali fél négy volt, s a novemberi csípős hideg ködös sötétjében még attól is féltem, nehogy elüssünk valakit, vagy vaddal találkozzunk. Itt minden egyes percnek óriási jelentősége van!

Fáj? – kérdeztem páromtól, mert láttam, mennyire szenved.

Nagyon fáj! Jobban, mint eddig! – panaszolta kíntól eltorzultan szegénykém, mire az ápoló is próbálta nyugtatni:

Mindjárt beérünk a kórházba, nem lesz semmi baj!

Aztán az SBO-n (Sürgősségi Baleseti Osztály) már kívül maradtam az eseményeken: őt vitték a vizsgálóba, míg tőlem adatokat vettek fel. Lassan teltek a percek, bár megnyugodhattam volna, hogy végre jó helyen vagyunk, mégsem így történt; egyre idegesebb lettem. Visszapörgettem a hajnali eseményeket, kedvesem szörnyű mellkasi fájdalmait, ijedtségünket,  az ügyelet, majd a mentők érkezését, riadalmunkat, félelmeinket. Hogy tudtam úrrá lenni a vészhelyzeten, hogy nem estem pánikba!?  Egy folyton visszatérő diagnózis lehetősége, a szívinfarktus hasított belém, amit oly sokszor hallottam idegenekkel kapcsolatban életem során, de most egyenesen a kétségbeesésbe hajtott maga a gondolata is! Egyszerűen nem lehet, hogy velünk is megeshet ilyen! Mi lesz, ha mégis elveszítem? Épp most, amikor élhetnénk a nyugdíjasok gondtalan és vidám életét! Még soha nem éreztem magamhoz ilyen közel a halál gondolatát! Iszonyatos, rémisztő és felfoghatatlan volt!

Mérlegelni kezdtem életünket: jó felesége, társa voltam? Éreztettem vele, mennyire szeretem, milyen fontos ő nekem? Vajon a sok-sok apró boldog pillanatból, drága gyermekünk és imádott unokáink létezésétől, mosolyától, kedves gesztusaiktól kapott-e elég tartalmat az ő élete is?

Miért fontos ez? Mert az életet jól megélni óriási lehetőség! Attól lesz szép, hogy nem eltöltjük, hanem megtöltjük ezernyi csodával, szeretettel, szerelemmel, aggódással, féltéssel és törődéssel a másik iránt, azzal, hogy szeretnek minket, és mi szerethetünk. Vajon gondol-e, lehet-e egyáltalán ezekben a percekben ilyesmikre gondolnia az én drága páromnak?

Ugyan mi történhet a vizsgálóban? Már olyan régóta bent van! Lehet, hogy újraélesztik, és nem sikerül?! Többen is ki-bejárkálnak, de senki nem mond semmit!- gondoltam, miközben bénultan ültem a hideg váróban, s vártam egy biztató mosolyra, megnyugtató tekintetre.

Ebben a pillanatban kitoltak egy zöld lepedővel teljesen letakart beteget.

Azt hittem menten elájulok! Meghalt???!!!! Mozdulni sem tudtam, levegőt sem vettem, talán egy rövid pszichotikus zavar állapotába kerültem, amit mi könnyed meggondolatlansággal csak „sokk”-nak nevezünk. Valami megnevezhetetlen kétségbeesés, tudatállapot lett úrrá rajtam. S még mielőtt sokkal komolyabbra fordult volna a dolog velem, azt láttam, hogy odalépett egy idős férfi a betegszállítóhoz, pár csendes szót váltottak egymással, majd mélyen lehajtott fejjel eltűntek a folyosón.

Csak ekkor tértem vissza a valóságba, ekkor tudatosult bennem, hogy nem szeretett férjem volt az! Egy pillanatra behunytam szemeimet, s egy hatalmas levegőt vettem. Micsoda megkönnyebbülés! Micsoda óriási kő esett le a szívemről! Tüdőm nagy mennyiségű friss levegőhöz jutott, melyet csak nagyon lassan engedtem ki magamból, s ezzel visszaállt lelki egyensúlyom is. Gondoltam, azért van a férjem olyan sokáig odabent, mert nála sokkal súlyosabb beteget kellett kezelniük. Hát persze, fő szabály a kórházak sürgősségi osztályán, hogy mindig a legsúlyosabb páciens orvoslása az első!

Tovább vártam hát - tehettem mást? -, de talán kicsit nyugodtabban. Láttam kedvesemet magam előtt, amint türelmetlenül várakozik arra, hogy most már vele is foglalkozzanak. Mert várni egyáltalán nem szeretett, nem is tudott. A várakozás, mint értelmetlen dolog az életünkben, mindig felbosszantotta! Sokszor aggódott feleslegesen, néha még azért is, hogy esik az eső vagy a hó! S most én vagyok ebben a helyzetben, ám az én szorongásom nem alaptalan, sajnos nagyon is valóságos oka van!

Ekkor észre vettem, hogy idegességemben véresre tépkedtem a bal hüvelykujjam körömágyából kiálló bőrdarabkát. Most még ez is! Elővettem egy papírzsebkendőt, és elláttam saját „sérülésemet”, majd újból kíváncsian meredtem a vizsgáló fehér ajtajára, mint aki csodára vár.

A mellettem ülő kissé molett középkorú asszonyt csak ekkor vettem észre, hogy megszólított:

A maga férje volt, akit szirénázva hozott a mentő? Mi a baja? Nagyon rosszul nézett ki!

Igen, a férjem. Nagyon erős mellkasi fájdalmai vannak, és zsibbad a karja. Rettegek, nehogy infarktusa legyen! – feleletem, s mondandóm második felétől megeredtek könnyeim is, mint a patak, melyet addig zsilippel tartóztattak fel.

Biztosan illett volna viszont kérdezősködnöm, de akkor semmi más nem érdekelt.

„Mennyi ideje bent van már a hitvesem! Ugyan mi zajlik a falakon belül? Biztosan még mindig erős fájdalmai vannak, ideges, fél, szeretné, ha mellette lennék. Vagy nincs is ideje, ereje gondolkodni, sodródik az eseményekben?”- képzelődtem szomorúságomban.

Ekkor vettem észre, hogy időközben teljesen világos lett: a reggeli nap sugarai vékony sávban sütöttek egy fém táblára, mely épp a szemembe verte vissza erősen vakító fényét. Hunyorogva bámultam a fénysávban céltalanul cikázó porszemekre, s felrémlett egy hajnali sétánk a horvát tengerparton; férjemmel kézen fogva kaptattunk a meredek úton, hogy megtaláljuk a lehető legszebb kilátást az öbölben felkelő napra.

Milyen érdekes! Amikor egészségesek vagyunk, nem vágyódunk rá, egészen más céljaink vannak. Most éppen fordítva van: csak az számít, hogy egészség legyen, minden egyéb lényegtelen! Hogy is mondta Hérakleitosz? „ A betegség után lesz édes az egészség, a baj után a jó, az éhség után a jóllakottság, az erőfeszítés után a pihenés”.

Hirtelen riadtam fel merengésemből nevemet hallva, majd odasiettem az ápolónőhöz, aki betessékelt a vizsgálóba. Drága férjem a vizsgáló közepén feküdt a hordágyon, bal karjával feltámasztotta fejét, és mosoly-félét próbált varázsolni látva aggodalmamat. Bár nem tért vissza arcszíne, mégsem volt annyira sápadt már. Megfogtam felém nyújtott kezét, visszamosolyogva boldogságot és biztatást sugárzó tekintettel érdeklődtem hogyléte felől. Azt mondták neki, nem szív eredetű a probléma. Bent kell maradnia pár napig, hogy kivizsgálják a mellkasi fájdalom minden lehetséges okát.

Hogy vagy? Milyenek a fájdalmaid? – tudakoltam aggódva.

Itt fáj még, de már nem olyan erősen, mint előtte. – mutatott mellkasának felső-középső részére, majd megtoldotta magyarázatképpen: - kaptam injekciót is meg valamiféle gyógyszert is. Vért is vettek már, EKG-t is csináltak, de ezután jönnek a többi vizsgálatok, úgyhogy nem mehetek haza.

Ne aggódj, most már jó helyen vagy, minden rendben lesz! – nyugtattam mosolyogva őt és magamat is, miközben megigazítottam rajta a még otthon sebtében ráterített takarót, nehogy megfázzon.

A következő pillanatban jött egy ápoló, és kitolták a vizsgálóból.

Tessék velünk jönni! – szólt oda kedvesen – Átvisszük a kardiológiára.

Lift, újabb és újabb folyosók, majd pedig a megfigyelőnek nevezett kórterem ablak melletti ágya lett kedvesem új „lakhelye”. Röviden, de minden lényegeset megbeszéltünk, majd mosolyt erőltetve magunkra elköszöntünk egymástól.

Útban hazafelé az ősz köszönt rám: ezernyi színben pompázó lombkoronák hajlongtak előttem, s a ragyogó kék égen vígan kergetőztek a hófehér felhőhabok. Ránéztem az órára: mindjárt 9 óra! Iszonyú hosszú idő volt ez hajnal 3 óta!                                                         

360 perc rémület után gigászi kő gördült le a lelkemről, s ettől mámoros boldogság lett úrrá rajtam. Tudtam, hogy együtt ezt a betegséget is legyőzzük, és nem is olyan sokára ismét kézen fogva boldogan és egészségesen sétálhatunk a hajnali napsütésben valahol!

--

                                       Ha én lennék

Ha én lennék a kelő hold, beragyognék ablakodba.

Ha én lennék a szelíd szellő, simogatnám arcodat.

Ha én lennék a felkelő nap, melegíteném vánkosodat.

S ha én lennék odafönn a kék ég, befesteném álmaidat.

Ha én lennék a sárga búzamező, megsütném kenyeredet.

Ha én lennék a kerek erdő, elűzném a fellegeket.

Ha én lennék a tarka madár, megénekelném lelkedet.

S ha én lennék idelenn a zöld fű, védeném testedet.

Ha én lennék a várt kikelet, eléd hoznám e szép világot.

Ha én lennék a perzselő nyár, csokorba hoznék virágot.

Ha én lennék a színes ősz, dalra fakadna gitárom.

S ha én lennék a fagyos tél, rád kéne vigyáznom.

Éji menyegző

Mikor az éj randevúra hívta az őszi holdat,

s felhői féltve ölelték narancssárga udvarát,

hallottam, hogy szíved nagyot dobbant,

s megéreztem, több vagy mint jó barát.

Szelíd szellő hívta víg táncra a vén fák lombjait,

s hagyta átragyogni az égi fény arany sugarát;

majd e mámorban száguldott a távol dombjain,

mint megannyi itt felejtett földi bujaság.

Bódultan merengtünk e földöntúli nászban,

miközben sóvárgó lelkünk csillámló csápjai

forrtak össze mohó, vad vágyban,

hogy beteljesüljenek ifjúkori álmaink.

Varga Jenőné Haller Ibolya

Jó lenne

Jó lenne még egyszer

Szerelmesnek lenni!

S ezért az érzésért,

Mindent meg is tenni!

A fájdalmas csalódást

Azt örökre feledni!

Karjaidba zárva

Újra csak szeretni!

Mily jó lenne újra,

Nevetni az égre!

Csak annyit mondani,

Veled vagyok végre!

Jó lenne még egyszer

Csókolni a szádat!

Inkább hallgatnám

A sok keserű vádat!

Jó lenne még egyszer

Téged újra szeretni!

Hogy felvidítsam arcod,

S a búdat tudd feledni!

Jó lenne még újra,

Úttalan utakat bejárni!

S a hosszú út végén,

Csakis terád várni!

Jó lenne kergetőzve,

Versenyt futni a széllel!

Nem törődni soha,

Az egyre múló idővel!

Jó lenne még újra,

Oly fiatalnak lenni!

Az ifjúságot idős fejjel,

S gondolattal élni!

Jó lenne még újra,

Rózsaszínbe látni a világot!

S letépni a kertből,

Minden szép virágot!

Jó lenne negyven évet,

Varázspálcával tüntetni!

Hogy azután újra majd,

Húszévesen megjönni!

Jó lenne még újra,

Meg újra csak ragyogni!

Mint a felkelő Nap,

Melegséget árasztani!

Jó lenne még újra,

A felhők között járni!

De már tudom, hogy te

Újra ott fogsz várni!

Mikor a társ a magány

(2016-01-08)

Mikor egy nap a társad csak a magány,

Akkor jön el az idő, az ember segítsen magán.

Mikor már a sok gond is terheli a vállad,

Minden órában csak a bánat landol nálad.

Gondolj arra, hogy a nehéz pillanatokban,

Legyen melletted valaki a szomorú napokban!

Ki örömmel fogja majd szorosan a kezedet,

Azután egyedül menni soha nem engedhet.

Reméld, hogy lesz, ki szívednek még kedves,

S szemed a bánattól már sosem lesz nedves!

Lesz majd neked is jó barátod széles e világon,

Szívedben majd öröm, mint napfény a virágon.

Egy jó barátnál jobb dolog e világon nincs,

Az lesz majd számodra is a legnagyobb kincs!

Ő akkor jön, mikor más már régen elhagyott,

Akkor, mikor tőled már elvitték a vagyont.

Jó barátnak nem kell más, csakis te, magad,

S, ha ő van, a szívedben a szeretet ott marad.

Elkísér sírodig, s mintha fogná majd kezed,

Utolsó pillanatig ő az, ki még téged szeret.

Mikor majd egy nap társad lesz a magány,

Akkor jön el az idő, az ember segítsen magán!

Mikor már a sok gond terheli majd a vállad,

Minden órában csak a bánat landol nálad!

***

Az utam

Göröngyös utakon bukdácsoltam végig,

Néha a sóhajom is felszállt az égig.

Volt, amikor sírtam, volt mikor nevettem,

De mindig, mindenkor, mindenkit szerettem.

Az utam lehetett akár jó, akár rossz,

Nem érdekelt az sem, ki az, aki gonosz.

Bár az idő szalad, de még nem ért véget,

A tengernyi fájdalom, ott belül úgy éget.

De a sok év alatt meg tanultam kezelni,

Ahogy a szívem is mindig tudott szeretni.

Mire megöregszek, elkerül majd a bánat,

Ki az arcomra néz, csak örömöt láthat.

Göröngyös utakon bukdácsoltam végig,

Néha még ma is, sóhajom száll az égig.

A remény nem hagy el, nem is akart soha,

Köröttem az élet hiába volt mostoha!

Narday Nádja

Modern mese

Cápa volt.

Monogramos ingben, illatosan, simán.

Kis halra lesett; csinos legyen, okos, vidám!

Legyen szárnya, angyalszárny

reptessen el

mindegy hova; legyen más világ!

Ó otthon?

Szürke és szűk a ház.

Angyal van, de hiányzik a szárny.

„Szárnyalj angyalom! Végy hátadra!

Merülhetnék szivárványos világodba?”

Szólt az angyal:

„Szállj velem!

Megmutatom az életem.

Tenyeremen nyújtom át lelkemet.

Szeretheted testemet.

Játssz velem!

Ujjaid hegyén táncra perdül a testem.

Marj húsomba, tépd szét a lelkem!

játssz velem!

Lépjük át a határokat!

Teremtsünk magunknak titkos világokat!”

„Elfáradtam, mélybe vágyok.

 Szorítanak a korlátok.

Gyenge vagyok és fáradt.

Gyáva, kényelmes és lusta?

Ne mondd!

Gyötör az élet súlya!

Hogy a lelked?

Remek játékszer, használható.

Visszaadom, köszönöm.

Talán még összerakható.

Az életed?

Soha nem volt része az enyémnek.

Jó játék volt!

Kérlek, értsd meg!”

.

 „Szárnyaim nem törtek le,

a lélek még gyenge, mi röptesse.

De szállni fog!

Határokon át, magasabbra, messze, messze.”

Lelkem tükrében

elzártalak,

mint befőttet

az alsó polcra;

édesebb is lehet még.

Apró szilánkokból

találtam utánad magamra.

A hegek forrnak még.

Huncut mosoly bújt már

ajkam sarkára.

Pillanat volt; látni ismét.

Ott voltál.

Apró szilánkok robbantak szét;

a befőtt felforrt a polcon….

ragaszthatom össze tükrét.

Önpusztítás

amikor a bánat kicsordul és az

ideg is gyenge

mikor minden szónak éle van és

vág mint a penge

mikor rohansz az élet után,

de a lelked lemaradva kullog

valahol az előző év derekán

megállva erőtlenül suttog;

szilánkonként , krákogva úszik

cigarettafüsttel a légbe,

vényre kapható drogokkal

tompítod bárgyún édes fehérre,

dühös kacajra fakadsz,

ha dicsérik vonalaid karcsúságát;

lelked gyomra tompán sajdul

minden éles villanásnál.

RUCSKA FERENC

Tablóképen

Bekereteztek hát engem is valahára.

Felragasztanak a szeszélyes idő falára.

Beterelnek majd engem is a néma akolba,

Így követeli tőlünk a mindenható Forma.

A név minden kép alól büszkén néz vissza még,

Míg nem lekopik a betű, s nincs többé különbség.

Csak egy pillanat, amíg az örökléttől duzzad -

Néhány év s a kegyetlen Feledésbe fullad.

S ki tudja, ez ifjú tekintet mögött

- ki látszólag mosolyog a többi között -

milyen csalódások, fájdalmak, szerelmek,

vad kihívások és vánszorgó érzelmek,

mire gondolhatott, amikor gyúlt a lencse,

merre fogja vetni később a szerencse?

Hiába igyekszik a sok makacs kísérlet,

Nem lehet megmenteni az elmosódó képet.

Akár egy kósza villanás: eddig élt az egész,

Azt is kitörli majd a pókháló és a penész.

Tán' nem is ültettem senki szívébe virágot,

Meddőn könnyeztem magamból fáklyalángot,

S ha egyszer e világból végleg elballagok,

A jövő deákjának csupán ennyi maradok.

**

Csikánó dala

Zordan rázza varkocsát a fennsíki éjszaka,

Halk ruháján összecsődül farkasoknak hada,

agyarukat köszörülvén az űzött hús szagára,

majd vadászván a kóbor, vérző lópaták nyomára.

Bújdosó árny szökkel által magas cserjék között,

amelyeknek tüskepokla őrült sebet döfött,

a ziháló akarat, míg rejtekhelyet keres,

hisz' gyönge vértje ínszaggató ütközettől heges.

A nyereg mögül fáradt pisztoly csusszan ki most vakon,

Mielőtt még elnyelné az újabb csalárd kanyon,

Ám az áruló hold fénye a hóhérkötelet leengedi,

s a sötét csönd a vaskos sziklát mindenhonnan rengeti.

Sűrű szesszel kevert álmot kortyolgat a rémalak,

mialatt a szűkös ösvény pengéjén végighalad,

s mintha mindkét görbe szirtfal összefogna ellene,

érzi, amint meg-megreped kőfátyolos szelleme.

Keblében még ezer lékelt vasgondolat lóg,

s füle mellett villámként suhan el még a vad tomahók,

míg hátára a szeles préri ostorát pattintja,

s az erődlánc a határ mindkét oldaláról tiltja.

Ó, hogy visszatérne már a régi, kedves völgybe!

Tudja mégis: korcs lelke ott senkit meg nem győzne,

A ráncos, fakó puszta pedig idegenként liheg,

Mert ideát az otthon lángja szétfoszlott, és hideg.

Így menekül hát rablóként egy megrablott vidéken,

Paripáját túlhajszolván porzó kengyelében,

S ha fölötte a keselyű már kárörvendve köröz,

Számkivetett haragja az ég felé lövöldöz.

Néha áll meg csak, hogy tüzet rakjon reményének,

majd pánsípjával altatót fúj a súgdolózó vésznek,

s bár zordan rázza varkocsát a fennsíki éjszaka,

üszkös bőrét cserzi még tán' csikánószív dala

DR. GLIGOR JÁNOS

Lélekhajó


               Mostanában rémes éjképek gyötörnek:
               álmomban pénzéhes zsiványok - minden éjjel
               vigyorogva jönnek, tündökölnek.
               Közben felzabálnak mindent - önelégült kéjjel.


               Tobzódik e lelkekben gázoló társaság.
               A tisztesség hívei elbújnak, reszketnek.
               Hiába villan itt - ott tétova gyertyaláng,
               Hiába áldoznak a megváltó keresztnek.


               Hiába érintenek megszentelt vizet.
               Hiába koppannak hideg kőre térdeik.
               A pénzlovagok pusztítják az ősi hitet.
               Halódik az érték és elfogytak érveik.


               Titokban áldják az emberibb világot
               Hallgatják a távoli, halk hegedűt.
               Néhányan locsolják a száradó virágot -
               A szebb jövő ígéretéből sarjadó derűt.


               Ők tudják: a pénz hatalma helyett
               a szív diktálta törvény lenne jó.
               Szökik azonban kezükből az élet,
               és süllyed, egyre süllyed a lélekhajó.

**

AZ EMBER ÁLMA

Az Ember álma, hogy legyen illatos a virág,

amit tenyerébe rejtve ápolt és úgy vigyázott.

Legyen időnként csendes és felhőtlen a Világ,

mint a puha ágy, a gondosan megágyazott.

Az Ember álma, hogy legyen vidám a reggel,

fénykezével simogasson a felkelő nap.

A holnap a fontos. Dolgát akkor is tennie kell,

ha kitárt lelke viszonzást csak elvétve kap.

Az Ember álma – mint a béklyótól repülni

nem tudó madár fájdalma – végtelen.

A  megrovástól fél, szeretné kerülni,

hogy megszólják: béna. Lépni is képtelen.

Végül az esti harmat, a csendben szürkülő fény,

újra és újra szótlanná tesz, mikor átölel,

a bőre selymes, de a karja kemény,

és betakar, mint a koporsóban a halotti lepel.

Az Ember álma, hogyha majd elmegy, maradjon

utána, legalább egy termőre forduló virág.

Oly messze a végtelen – engedd, hogy szaladjon,

és legyen hűséges társa a megőszült Világ.

FARKAS ERZSÉBET

Nem az gazdag kinek sok pénze van

Ez a történet egy szegény kislányról szól aki egy kis városban élt szüleivel. Lizi volt a neve és sajnos nem volt testvére, akivel játszani tudott volna. A szülei sokat dolgoztak azért, hogy megélhetést tudjanak teremteni a családnak. Sajnos így is sokat nélkülöztek. A kislánynak sokszor csak üres kenyér volt a vacsorája, néha egy kis margarinnal. Mégis boldog volt, mert voltak barátai, akik szerették és akikkel játszhatott.

Míg egyszer az édesapa új munkahelyet kapott, és ez miatt ott kellett hagyni az otthonukat. Új városba költöztek, ezért a kislánynak el kellett hagynia a barátokat és a megszokott iskolát. Az új város sokkal nagyobb volt, mint a régi, és könnyebb megélhetést biztosított. Itt a szülők több pénzt vihettek haza ezért a kislánynak már nem kellett nélkülözni. Mindene meg volt, amiről régebben csak álmodhatott.

De még sem volt boldog, mert egy valami hiányzott az életéből. A barátok, a szeretet. Mivel a szülők sokat dolgoztak ezért a kislányra alig jutott az idejükből, és észre sem vették, hogy a kislányuk milyen szomorú és magányos. Az új iskolában sem talált barátokat, mert nem fogadták be a megszokott baráti körbe. Lizi sokat sírt, sokszor sírta álomba magát. Minden reggel azért imádkozott, hogy legyen egy barátja, aki szereti és elűzi a magányát. Egyszer hazafelé jövet talált a járda szélén egy kiscicát. Lizi nagyon megörült, úgy gondolta, hogy a cica lesz a barátja. Haza vitte és örömmel mutatta meg a szüleinek, akik nagyon örültek, hogy végre van barátja a lányuknak. Lizi sokat játszott a cicával, ápolta gondozta és örült, hogy van egy barátja. Míg egy napon becsengettek az ajtón. Egy anyuka volt a kislányával, aki az elveszett cicáját kereste. Mikor meglátták a cicát Lizi kezében azonnal felismerték. Így a kislány ismét egyedül maradt, játszótárs és barát nélkül. A legjobban azt fájt neki, hogy senki nem veszi észre fájdalmát, még a szülei sem. Pedig sokszor el akarta mondani, de csak azt a választ kapta, hogy majd később most nem érek rá. Az iskolában nehezen ment a tanulás is, mert a kislányt már nem érdekelte semmi. Úgy érezte senki nem szereti. Ezért egyszer úgy gondolta elmegy világgá. Elindult az iskola után, úgy gondolta, hogy a szüleinek sem fog hiányozni. Útközben egy kutya sírására lett figyelmes. Elindult a hang után és nem sokára meglátta a kutyust. Beszorult a lába egy kerítésbe. A kislány azonnal a segítségére sietett és kimentette. A kutya hálásan nyalogatta Lizi kezét, aki nagyon örült a kutyusnak. Haza vitte őt is, ahogy a cicát. Meg van a barátom, újságolta örömmel a szüleinek, akik féltek, hogy elveszíti a kutyust is ahogy a cicát. Teltek a napok és Lizi minden nap boldogan ment haza és a tanulmányi eredményei is kezdtek javulni. De egyszer amikor Lizi sétálni ment a kutyussal megállította egy öreg mogorva férfi, aki azt mondta, hogy az ő kutyája és elvette a kislánytól. A kutyuson látszott, hogy nem szereti az öreget, de Lizi nem tudott mit tenni. Egész úton hullottak a könnyei. Haza érve elmondta a szüleinek, hogy mi történt, hogy elveszített egy újabb barátot. Lizi már nem tudott hinni semmiben a sok csalódás miatt. Egyre magányosabb lett. Hiába volt a gazdagság még sem volt boldog. Az iskolában ismét romlottak a jegyei. Ha ez így folytatódik, a kislányt nem veszik fel sehova. Lizi elgondolkodott a jövőjén, hogy valójában ő mi is akar lenni. Visszagondolt a két barátjára, a cicára és a kutyusra és rádöbbent, hogy belőle csak állatorvos lehet, az életét állatok megmentésével szeretné tölteni. Most először célt látott az életében. De tudta, hogy az iskolában jól kell teljesítenie, hogy elérje a célját és az álmait. Ezért Lizi minden szabad idejében tanult, s a könyvek lettek a barátai. Meg is lett az eredménye. Az iskolát kitűnő eredménnyel végezte, és felvételt nyert a leghíresebb középiskolába, majd ezután elvégezte az egyetemet. Már nagyon várta, hogy munkába álljon. Nagy örömére felvették egy állat menhelyre, ahol mindenféle állatott gyógyíthatott. S végre már nem magányos, hisz minden állat a barátja volt. Az egyik nap bevittek hozzá egy kóbor kutyát, aki szomorú gyenge és megtört volt. Alig volt benne már élet. Látszott rajta, hogy nem bántak vele szépen, és nem gondozták. Az ott dolgozók nem is hittek a gyógyulásában. De amikor Lizi meglátta azonnal felismerte régi barátját, akit elvettek tőle. A kutya is felismerte pedig már sok éve annak, hogy találkoztak. A kutyusnak azonnal jobb kedve lett és a szeretet hamar meggyógyította. Lizi nagyon boldog volt, bár nem volt gazdag, de boldoggá tette a szeretet és a sok barát, akiken segíthet.

**

Barát vagy ellenség?

Gyönyörű napfényes délelőtt volt. Kizöldültek a fák, virágba borultak a bokrok.

Az erdő lakói összegyűltek s vártak a csodára. S egyszer csak furcsán éreztem magam. A bőrömön éreztem a nap melegét, és szagoltam a virágok illatát.

Megszülettem, egy őz családtagjaként.

Mindenki örült és feszülten figyelték, hogy fel tudok- e állni. Nagyon nehéz volt, de a családom segítségével sikerült. A családban én voltam az egyetlen gida a testvéreim már felnőttek ezért nagyon vigyáztak rám. Az erdőben nagyon sok gyümölcs és bogyó volt így gyorsan felerősödtem. Sokat játszottunk a testvéreimmel és a barátaimmal. Ugrándoztunk a fűben. De gyorsan meg kellett tanulnom, hogy nem mindenki barát. Vannak ellenségeink is, amitől a szüleim sokszor féltettek. Néha felbukkant egy- egy farkas és ilyenkor gyorsan odaszaladtunk a védelmező családhoz. Emberek is jártak arra kutyákkal, akik nagyon ugattak bennünket, ilyenkor mindig féltem, mert úgy tanítottak, hogy ők a legnagyobb ellenségek. Boldog vagyok, hogy van egy védelmezőcsaládom, és a sok barátom, akikkel minden nap vidám és szép az élet.

Egy szép napsütéses reggelen elindultunk élelmet keresni. Egyre beljebb mentem az erdőbe és észre sem vettem, hogy mennyire eltávolodtam a barátaimtól. Egyszer csak egy szép rétre tévedtem. Eszembe jutottak a szüleim intelmei, hogy óvakodjak az ismeretlen helyektől, mert lehet, hogy ellenség vár rám. Féltem, de a kíváncsiság nagyobb volt ezért elindultam. Nem sokáig mentem, amikor hírtelen nagy árokba estem. Nagyon megijedtem. Kiabáltam hátha meghallják a barátaim. De nem jött senki. Aztán eszembe jutott, lehet, hogy ez egy csapda és az ellenség kezébe kerülök. Ezért megpróbáltam  kimászni, de nem sikerült. Este nagy hangzavarra figyeltem fel. Emberek voltak azokkal a veszélyes kutyákkal. Odaértek hozzám. Rémület fogott el. Most itt a vég gondoltam. Becsuktam  a szemem. Éreztem, hogy  megfognak és kiemelnek a gödörből. Vártam, hogy mikor marnak belém a kutyák. De nem bántottak. Haza vittek és betettek egy nagy helyre ahol szalma volt. A gazda hozott gyümölcsöt meg vizet. Nem bíztam benne, de azért elfogadtam az ennivalót, mert nagyon megéheztem. Közben kint az udvaron folyamatosan ugattak a kutyák. Arra gondoltam mi lenne, ha bejönnének, biztos széttépnének. Ezért örültem, hogy mindig rám zárták az ajtót. De nagyon szomorú is voltam, mert eszembe jutott a családom, és a barátaim. Lehet, hogy soha többé nem látom őket? Az egyik este véletlenül nyitva hagyták az ajtót. Itt az ideje, hogy elmenjek innen. Minden csendes volt. Kinyitottam az ajtót, és láttam, hogy a kutyák alszanak. Féltem, hogy felébrednek, de sikerült átugranom a kerítésen. Olyan gyorsan szaladtam, ahogy csak tudtam. Mikor elértem az erdőt akkor már tudtam, hogy megmenekültem. Az aggódó szüleim nagyon örültek mikor megláttak. Azt megfogadtam, hogy soha többet nem leszek kíváncsi és mindig a közelben maradok.

Egy nap ismét emberek hangja ébresztette az erdő lakóit. Mint mindig most is egy csomó szemetet hagytak maguk után. De ez a nap más volt, mint a többi. Az egyik bokor lángokban állt. Nem sokára füst borította el a környéket. Bekövetkezett, amitől mindig féltünk, amikor emberek jöttek. Mert mindig volt valami a kezükben, ami füstölt, és rendszerint a bokrokba dobták.

A tűz el kezdett egyre jobban terjedni. Tanácstalanok voltunk. Most mit csináljunk? Oda lesz az otthonunk, de talán az életünk is. Mindenki el kezdett futni, próbálta menteni az életét. Nagyon nagy felfordulás volt. Sokan keresték a családtagjaikat, mert a nagy rohanásban elvesztették egymást. Én sem látom a családomat. Félek, hogy a tűzbe vesztek. Annyira kerestem őket, hogy egyszer csak beszorult a lábam egy gödörbe. Bárhogy akartam kihúzni nem ment. Pánik lett úrrá rajtam. Láttam a barátaimat, akik mellettem szaladtak el. Kértem őket, hogy segítsenek, de ők meg sem álltak, futottak tovább. Nagyon csalódott voltam. Ők a barátaim, akikkel mindig játszottam? Azt hittem, hogy összetartozunk jóban, rosszban. Bíztam bennük és most cserben hagynak. Sírtam, de nem a tűz okozta fájdalomtól, hanem a szívem fájt a csalódástól. Közben a tűz egyre jobban terjedt. Éreztem a forró, perzselő levegőt. A füsttől már alig kaptam levegőt. Aztán megint emberek hangjára figyeltem fel. Vizet kezdtek szórni a tűzre. De én már feladtam mindent. Úgy éreztem, hogy barátok nélkül nincs értelme az életemnek. Aztán megláttam egy felém jövő árnyat. Nem tudtam, mi az. de ahogy közeledett észrevettem, hogy az egyik kutya, amelyik mindig megugatott, amikor náluk voltam, akitől a legjobban féltem. Odajött hozzám és kivette a lábam a gödörből, majd a testével védve kivitt a lángokból. Odavitt a gazdájához, akit szintén az ellenségemnek hittem. Haza vittek. A kutyák, akiktől rettegtem a sebeimet nyalták,hogy, jobban gyógyuljak. Össze voltam zavarodva. Akit barátnak hittem az ellenség, és akitől mindig féltem ők a barátaim. Nehezen fogtam ezt fel. És aztán eszembe jutott a családom. Vajon mi történt velük? Félek, hogy elvesztettem őket. Az aggodalom arra indított, hogy visszamenjek az erdőbe. Már nem tartottak zárva ezért elindultam. Odaérve láttam, hogy az erdő egy része leégett. De az otthonunk megmaradt. És egyszer csak megpillantottam a családom. Odaszaladtam hozzájuk. Sírtam örömömben és ők is sírtak, mert ők is azt hitték rólam, hogy bent égtem a tűzben. Elmeséltem nekik, hogyan éltem túl a tűzet. Hogy az ellenség nem ellenség,hanem jó barát, akik megmentették az életem. És én már hozzájuk tartozom. Mert inkább élek az udvarban az igaz barátokkal szeretetben, mint az erdőben a barátnak hitt ellenség között. Így hát elbúcsúztam szüleimtől. De mindig meglátogatom őket, mert ők örökké a családtagjaim maradnak.

KÓPIS ETA

GOLUB ESZTER

A HARMADIK HALÁSZÉ

Régebben inkább az volt, hogy kigondoltam, mit kell tenni, mi lenne nekem logikusan a jó és akkor azt tettem. De azt nem gondoltam ki, hogy hová vezet, hová jut(hat)ok vele.  Most meg az van, hogy tudom, hogy hová szeretnék eljutni, milyen állapotban szeretnék lenni, de nem tudom, hogy mit kell tennem érte.

Tizenhárom éve, amikor feküdtem rommá törve az intenzív osztályon, egyik reggel bejött a doki és beszélgettünk (már amennyire a körülmények engedték) és kérdeztem, hogy mi a teendőm? Erre mondta, hogy aktívan semmi, csak türelem. Majd meggyógyulok, csak várjam ki.  Kemény három hónap volt, majd belepusztultam a várakozásba. A türelem ölni bír.

Pár hete a munkahelyi egyik nagyember azt mondta nekem, nem vagyok idevaló. Utána sírtam a WC-ben. Aztán megpróbáltam megérteni őt az én életemben.  A most rendelkezésre álló információim alapján azt gondolom (és ezután ezzel az elő-mondattal értem minden véleménynyilvánításomat), hogy hálásnak kell lennem felé, mert felvállalta (akár tudtán kívül) a rossz-zsaru szerepét az életemben. Megmondta, amit hallanom kellett, pedig nem tudhatta, milyen hatással lesz rám. Csak bízhatott bennem, hogy motiválni tud vele (a változásra). Az én szempontomból jó a hatás, mert felülírta a neveléssel bennem kibontakoztatott megfelelési és mindenáron-feladatteljesítési kényszert. Mondhatnám úgy is, hogy rájöttem, hiába minden erőfeszítés, már elkönyvelt, úgysem tudok elég jól megfelelni neki. Vagy nézem másik irányból: rátapintott a lényegre és azért nem fogok tudni megfelelni, mert valóban nem idevaló vagyok. De ki mondja meg, hogy hova való vagyok? Azóta is ez a kérdés motoszkál bennem. És tudom, hogy milyen állapotban szeretnék létezni, csak azt nem tudom, hogy mit kell pontosan ehhez tennem. Lehet, hogy elég a türelem? Nem akarom, hogy pusztán a feladataim definiáljanak engem, ennél az állapotnál minden lélek tovább mutat.

Tegnap messze mentem munkaügyben. Volt minden, ami hivatalos, utazás, tárgyalás, bemutatkozás, gyárlátogatás, üzleti ebéd. Volt ott is nagyember. Kivételesen nem szürke öltönyben, hanem farmerben. Eddig távolságtartónak gondoltam. De a saját közegében olyan emberi volt. Diszkréten adta oda a kocsiját (nagy autó) az egyik alkalmazottnak (hűséges, jó alkalmazott), hogy elhozhassa a feleségét az orvostól, mert lekéste a buszt. Aztán elvitt minket ebédelni. Ő, aki milliárdok szakszerű és ésszerű felhasználására tesz megalapozott javaslatot a tulajdonosoknak, azt rendelte, amit én kértem, ráadásul úgy, hogy azt mondta a pincérnek, hogy „akkor én is Eszter leszek… ugyanazt kérem”.  Persze üzleti ebéd volt, üzleti témákkal, én csak hallgattam, a nagyemberek meg beszélgettek. Nekem jó volt, mert figyelhettem és nem a saját értelmes és üzleti gondolataim megfogalmazásával fárasztottam magamat és a nagyember-hallgatóságot. Nem is kérdeztek tőlem semmit. Azonban megtudtam, hogy nem csak szegedi, meg bajai halászlé van. Van itteni is. Nekem mindegyik egyforma a finomságot tekintve. És megfigyeltem, hogy a nagyember - aki hétköznap rendszerint milliárdokról dönt - szintén nem tudja száraz szalvétával rendesen letörölni a szájáról a pirospaprikás zsírt, ami a halászlé nélkülözhetetlen velejárója. És meglepődtem magamon, hogy ettől cseppet sem vicces volt, csak éppen nagyon emberi.  

Elmondta, hogy melyik beruházás mennyibe lesz, mennyit vár tőle termelésben, mennyi embert vesznek fel, ő maga mennyit dolgozik, hány órát vezet, hány kilométert per hó. Stb. Adatok halmaza, de semmi nem maradt meg a fejemben, csak az, hogy egyébként sajnálja, hogy a lánya Amszterdamban talált otthonra, mert messze van tőlük ő is és az unoka is. Hogy vegyesen éli meg, hogy a fia még otthonra hordja a ruhát kimosni. Hogy a feleségével inkább sétálni szokott, egyedül meg futni, végülis régen országos bajnok volt, nyilván nem ugyanaz a tempó. Hogy munkanapokon nem csinál mást, csak dolgozik. Nem tudja, mi van „itt”, mert nem jár ki, nem ismeri a helyet. És én megkérdeztem volna tőle sok „nemadatot”, na meg azt is, hogy szerinte neki ez itt a helye? De az nem volt fontos, mert ez üzleti kapcsolat és nem emberi kapcsolat. Pedig minden az.

Hazafelé a kocsiban meg azon gondolkoztam, hogy a dióhéjdarabokat a Gundel palacsintában ő miért nyelte le, ahelyett hogy kiszedte volna, ahogy én is; az étterem vagy a velünk szemben magától elvárt udvariasság miatt?

Meg azon is gondolkoztam, hogy akkor most végülis ki mondja meg, hogy hova való vagyok?

Talán az idő. Úgyhogy türelem.

-----------------------------------------------------

A PLITVICEI SZÜLÉS

Lehet, hogy első olvasatra hülyén hangzik, de végülis mi szültünk Plitvicén.

Mondtam is a Zuramnak, hogy ez a frankó kis túra olyan volt, mint egy szülés. Pontosan. Persze fizikailag nem fájt úgy, de a dinamikája szinte ugyanaz volt. Először is, mindketten akartuk, mint a gyerekeket. Terveztük, hittünk benne, tudtuk hogy jó lesz, hiszen mindenki azt mondja, de nem sejtettük pontosan, hogy mi is lesz ott (bár képeket is láttunk róla) és hogy meddig is tart.

Aztán elindultunk, az eső szemerkélt, mint otthon a lassú fájások, amik ritkák még, de az ütemességük, tartósságuk sejteti a tapasztaltnak, hogy valami készül. A tapasztalatlannak persze azt nem, hogy pontosan mi készül. De azért felszálltunk a buszra, hiszen ezt úgy kell – ahogy bemész a kórházba is, amikor itt az idő. A busz fogadott, felvitt a kiindulási helyre. Kicsit kavarogtunk ugyan, mint a porta után éjjel kettőkor félálomban, „félizgalomban”, hol is van a szülészet, meg kit kell keresni, és mit kell neki mondani? Aztán a busz megérkezett velünk a túra felső (magaslati szempontjából felső, nem érzelmi!) pontjára. Elindultunk. „E” túra, a legrövidebb, annyi mint 2-3 óra de fájdalomcsillapítás nincs, lesétálsz és kész. Aztán az eső jobban esik, pont úgy, ahogy a fájások is sűrűsödnek. Még hisszük, hogy ez viselhető, annyian csinálták már végig. Egy élmény. Tetszenie kell. Aztán ott van még az új tornacipőm is. Azt hittem megússza. Ahogy a kezdő szülő nő is azt hiszi, hogy a gát megússza, mármint a metszést… De nem. És nincs visszaút, a busz lelépett, illetve elhajtott, mi meg leléptünk a pallókra és irány az út, csak lefelé. Mert akármi van, a végére kell járni. (Gyerek nem marad bent, repülő nem marad fent.) Az eső tovább zuhog, ázik a cipő, a ruha, a fej. A nagy gyerek már bevállalja, gyalogol a kis egyszer-használatos, szemeteszsákra hasonlító, one-size; itt-ott megcsomózott (hogy ne essen el benne) esőkabátjában, vele nincs is gond. De a kicsit cipelni kell, 16 kiló, az eső zuhog, a pallók csúsznak, a szája lila, fázik, pedig rövidnadrágban vagyunk, a nyakunkra bevezeti a vizet a hajunk, hiába a szedett-vedett zacskókapucni mindenkin. Ja, ha pillanatokra felnézel, a táj gyönyörű. Néha egy-egy metszettérkép az utunkba akad, ami mutatja, mennyit tettél meg, mint amikor a doki mondja, hogy már kétujjnyi a méhszáj, haladunk, anyuka… Te meg tűröd, félsz, de megpróbálsz a jelenben lenni. Mindig csak a következő lépésre koncentrálni, mint a következő fájásra, hogy túléld (ne csússz el, bele a tóba, vízesésbe, patakba.) Vannak a pihentető szakaszok (két fájás , avagy a pallóhidak között) , azaz a felszórt murvaút. De ott sem az igazi, mert tudod, hogy lesz még palló és a víz mindent ellep, téged és az utat is. A rohadt és összetört avar sárként tapad a vadonatúj tornacipőre. Leveszem, hogy ne ázzon, mezítláb megyek tovább. Fájdalomcsillapító kéne talán? De minek, szép a táj és mindenki így csinálta, illetve a legtöbben cca. hatvanezer éven át. Csak a 20-21. század puhította el a nőket a fájdalomcsillapítással. Néha megállunk, végülis a táj maga a csoda, az eső nem is hideg, a gyerek szívhangja rendben van és ez a lényeg. A fájdalom majd elmúlik, az emlékek meg szépen még jobban megszépülnek. Nézem a tájat, a halakat, a vízcseppeket, ahogy a tó felszíne szinte habzik tőlük, mégis üvegtiszta,  hallgatom a zuhogó vízeséseket, az óriási lapuleveleket. Már egy órája megyünk így. Újabb szinttérkép. Jól haladunk, talán ez már a fel? Időben biztos, bár ki tudja. Háromujjnyi. Megyünk tovább, úgysem tehetünk semmit. A tornacipőről lemondtam, beleegyeztem a gátmetszésbe, végülis úgy kényelmesebb lesz. A tornacipőt visszaveszem, de előtte a zoknit ki- és a lábamat lemosom a patakban, ami alattam - mellettem rohan el, ráülök a vizes kőre, magamra rángatom a kinyúlt, csuromvizes zoknit, rá a tornacipőt. És összeszorított szájjal bekötött cipőben bokáig merülök a patak vizében, legalább a rohadt faleveleket lemossam róla. Apa cipeli a gyereket, segít, ahol tud, tűr, nézni próbálja a tájat, kontrollál mindent. Pisilni kell nekik (patakba hát, hova máshova, egy kis revans.) Szomjasak. Hogy a fenébe?!?!? Tátsd ki a szád, igyál esőt, van elég… Aztán pulcsi kell. Még jó hogy hoztam, a hónom alatt szorongattam szükség esetére, hogy száraz maradjon.  A saját esőkabátommal kis sátrat csinálok, ami alatt nem zuhog, bár a víz a nyakamba csorog róla, de legalább a kisebbik és apja alábújva viszonylag szárazon felveszik a pulcsit, a szája így már nem annyira lila. A nagyobbik kisgyerek bírja a kiképzést, szótlanul dolgozik a szervezete. (Utólag árulta csak el, hogy fázott. De kemény katona, élesben helytáll, szót se szólt, csak fogta a kezemet.) Csak az ő tornacipőjéből is minden lépésnél kiloccsan egy kis víz.

Férjemmel nézzük egymást menet közben, már amikor éppen nem mindenki csak magára és a lépésére figyel, hogy ne essen el. Tartjuk egymásban a lelket: nézd, milyen szép a táj! mi akartuk! mindjárt vége lesz! minden rendben van! bírod még? végülis tök jó! gondolj bele, egy életre emlékezni fogunk rá! hol lehet már egy térkép?

Aztán kezd világosodni, ráadásul már megint egy térkép. Közeledik a vége! Anyuka, már látom a fejét! Most koncentráljon! Az eső zuhog, cuppognak a cipők. Ne nyomjon még! Ott a hajó! Jöhet a gátmetszés … és most nyomjon! Megvan. Kisfiú. Vagy kislány. Mindegy is. A hajó (komp) kitesz az alsó kiinduló buszmegállónál. Innen visszasétálni a parkolóba az autóhoz már gyerekjáték. Mint amikor összevarrnak. Az is fáj, de kit érdekel már. Inkább nem is fáj igazán. Az előbbiekhez képest ez már pihenés. De emiatt nem is olyan emlékezetes.

Mondta is a férjem, hogy bár mindkét szülésnél bent volt, most érti igazán, milyen a szülés, mert most átélte. Bár életre szóló emlék, de nem biztos, hogy még egyszer akarná. Maximum, ha már a fájdalom elfelejtődött, megszáradtak a ruhák és visszapirosodtak a hideg párától elkékült szájak. Úgyis megyünk még Plitviciére, mert gyönyörű, de viszünk gumicsizmát és esőkabátot.

SZÉLES ÁGNES

Fáj…

Megcsörren a telefon. Éreztem. A gyomrom összeszorult, a kitágult világ hirtelen összezsugorodott, megszűntem létezni. A megfoghatatlan fájdalom, ami a szívembe hatol, leírhatatlan. Mintha egy csapot kinyitottak volna, úgy ömlött szememből a könny, ami nem akart kiapadni. Az agyam nem tudta felfogni, hogy mi is történt akkor. Megbénultam. A  lelkem, mintha kiszállt volna testemből és Vele együtt ment volna el a Örökkévalóságba. Gondolataim cikáztak, egyszerre láttam Őt, ahogy az utolsó pillanatban kileheli lelkét és én nem vagyok ott, hogy ne féljen, és láttam magam előtt meggyötört testét, ahogy lelke eltávozik az angyalok közé. Igen, hiszem, hogy ott Fenn vagy és boldog vagy, megszabadultál a fájdalomtól, amely már oly régóta gyötört…

Novemberi nap. Hét nappal a születésnapod után kísérlek végső utadon. Látom, ahogy kísérsz a földúton és érzem, hogy itt vagy mellettem, fogod a kezem. Vigasztalsz, hogy nincs miért bánkódni, ne sírjak, mert te már jó helyen vagy és segítesz onnan Fentről az elkövetkezendő életemben…

Kopasz fák, szürkeség, fázom. Mégis ott állok, hol örökre nyugovóra tértél. Szemem előtt még mindig látom beteg, megviselt arcodat, mely a szörnyű kíntól eltorzul. De ez a kép azonnal elillan, mikor látok egy pici fehér pillangót, ami épp sírodra száll és ott megpihen. Tudom, hogy eljöttél hozzám, vigasztalsz, tudom, hogy fogod a kezem, tudom, hogy a jó útra terelsz és tudom, hogy vigyázol rám, mégis a hiányod felemészti lelkem. De erőt veszek magamon és könnyektől ázott szemem letörlöm, megnyugszom, és elmosolyodok, mert tudom, hogy jobb Anya nem is lehettél volna.

Zagyi Gáborné

l.

Tudom, hogy az erdőnek lelke van…

Tudom, hogy az erdőnek lelke van...

Szinte hallom csendes lélegzetét.

A változás örök lüktetését,

fényben, színekben, harmóniában.

Lelke van... Érzem. Türelemre int.

Csak csendben.... még tart a téli álom.

Madár piheg a még csupasz ágon,

ébredő nap felhőkön átkacsint.

Lelke van... Történet kéreg alatt,

mit őriz háncs, elhalt sejtek,

mit a vén idő a törzsbe rejtett.

Évgyűrűk. A mű, életrajzolat.

Lelke van... Őriz titkot, sebeket.

Göcsörtös kín rejti mi bántja.

A szél tanúja, világgá kiáltja

a viharokat, néma könnyeket.

Lelke van... Mélyre nyúlnak gyökerek,

kapaszkodik, küzd az elemekkel.

Oly büszke, mégis meghajlik ha kell.

Oxigént sóhajt, másnak életet.

Lelke van... Óvna szelídet s vadat,

bújtatnak az ágak s lombkorona.

Susog levelek elfedőzaja,

őriz halál hörgést, sikolyokat.

Lelke van... Az őszi lombhullásban,

nyári szomjúságban, rideg télben.

Magoncot nevel az ébredésben,

s boldog a tavaszi virágzásban.

Lelke van... Megérint, amit érzek.

Nincs hamis, csak az őszinte vonzás.

Tiszta, mint az itt fakadó forrás.

Nincs varázslat, csak maga az élet.

Tudom, hogy az erdőnek lelke van...

Szinte hallom csendes lélegzetét.

A változás örök lüktetését,

fényben, színekben, harmóniában.

Lássatok...

Varjak serege szánakozón károg,

szárnycsapások, mint vészjósló fellegek...

Versengenek tán, mint gyászos ítészek...

a balsors az, mi ágakon kuporog?

Lássatok... s mint, aki üzenetet hoz,

holdtól a naphoz, mint apró égi jel.

Értsd a békém! Létezem, ne felejts el!

Egy hófehér galamb repül. Lássatok...

Csúnyában szépet, a rosszban jóságot,

valóságot vágyban, töröttben épet,

gyúló fényt, fekete között fehéret,

hálát a gyűlölet fölött, lássatok...

Hol édes álom angyalcsókot kapott,

hallják-e koppanni a koldus botját?

Nyílik-e szem, ott, ahol jobb a vakság,

imára kulcsolt kéz kér...? Bűnbocsánatot.

Megtalálni a lélek egyensúlyát,

a háborút békévé csöndesgetni,

csitítani haragot, elengedni

s szeretni, mint galamb a tiszta búzát.

Lássatok... s mint, aki üzenetet hoz,

holdtól a naphoz, mint apró égi jel.

Értsd a békém! Létezem, ne felejts el!

Egy hófehér galamb repül. Lássatok…

Óvd!

Kiáltanék, de nem jön hang a torkomon,

nem tör át zajokon erőtlen suttogás,

szívdobbanással átfonom, csiszolgatom,

úgy elmondanám, de nem hallja senki más.

Mint hajótörött, ki sorokba ír csendet,

közben nem érti, miért szenved, sóvárog,

körülötte áramlatok jönnek, mennek,

fenyegetők, villanó fények, viharok.

Szélcsend van itt, s míg leírom tollvonással,

ember küzd mással, s egymással erő felett,

jelenben megengedett, nem szűnő vággyal,

míg beleroppan gerinc és emlékezet.

Mindig van új miért, tanulság elárvul,

elárult tegnap és magasztalt tévhitek,

s ahol ágy jéghideg, keserűség társul,

csak gúny virul, mi magasba emelkedett.

Fekete, fehér csak falja a színeket,

mohón, étvággyal, majd pihegve kövéren,

tétlen bámul. Isten dolgozik, festeget,

- Óvd! - mondja, s türelmet kér, emberségeset.

Kiáltanék, de nem jön hang a torkomon,

nem tör át zajokon erőtlen suttogás,

szívdobbanással átfonom, csiszolgatom,

talán egyszer majd elmondja valaki más.

BODA ZSÓFIA BORBÁLA, Buksi

Mi a boldogság

A boldogság,

Mindig nyugvó,

Másra át nem ruházható.

A boldogság:

Egy állapot,

Ember szemében káprázatos.

A boldogság:

Felhőtlen sugárzó,

Belső mosollyal csodálatos.

A boldogság:

Érző – békés,

Nem kell hozzá anyagérzés.

A boldogság:

Éhes embernek nincs,

Ezért evő léleknek kincs.

A boldogság:

Nem kívánság,

Akkor van, ha TITKOD rád talált.

Örömérzés

Testben oly csodás,

Belül mily pompás,

Ez az érzésvilág.

Felhőtlen lélekben napfény,

Mindenben, belsőmben remény,

Meg nem szűnő derűs – felhőség.

Kéklő és zöldellő nyugvás,

Örömöt hozó kánaán,

Épp ez a teljes boldogság.

SZÜCS TAMÁS MIKLÓS

Öt perc veled

Gondolatok hajszálnyi zsinegre fűzve,

bomló kötelék a csend veled.

Bókolgathatok olcsó virágcsokorral,

csak rendszeres vizet kell rá öntened.

Érzelmeim karikákból kibetűzve,

évgyűrűimben nedv, ha csorog,

épp szemem pihen, rajtad elidőzve.

Rád huszonegy dioptriám vicsorog.

Mamuszból holnapba

Lassan nincs szál, ami fusson.

A hajam magának egyre nagyobb teret ad.

Kis székem egyre csendesen remeg,

ráncaim között már recseg derekad.

Nem tudom, nem is rémlik

mikor simogattad meg,

az évszakot, melynek vöröse fénylik

halántékomon, mint a heg.

Annyi telt el, mint ahány már nincs.

Hogy is mondhatnám, megkopott.

Belőlem alapzatot rakott az ég,

belőled oszlopot.

Mohón szívtam parfümödet,

te olcsó arcszeszem vedelted.

Pedig mellettem csak a lámpa adott

csillogást a szemednek.

Csavargó

Kivetve mindenből,

arctalan, hangtalan suhan át,

begombolva magán vak utcák folyamát.

Bőr lepte tákolmány

rongyokba, otromba modorát,

homlokára vésett gyermeteg szigorát

tartja csak zsebében.

Lenne ott másra hely, oh, minek,

aranyát már rég oda adta Senkinek.

Buszokról nevető

Szerető százszámra, lepedő

Nedvesítő kis feledtető heverő.

Szívében anyja, csak

mosolyog, de tudja, hogy fia

kocsmák mélye, szótlan hangzavarban gomolyog.

Apja sem fenyeget.

Bölcselet helyett csak átnézés,

Kérdésre csupán halk legyintésfelelet.

Vége lesz, ha vége

Időt úgysem számít az óra,

mi kukabutikból került a csuklóra.

Csavarogj tovább hát.

Csavargok, új anyát kékégből,

új apát a gyár vasszegéből faragok.

Szeretőt magamból

tépek ki, rángatok, jobb lesz az,

ha ilyen sorsot csak magammal vállalok.